Bejelentés







MAGYAR TÖRTÉNELEM - Misoga Site

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.








Keresés a honlapon



Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Hírek
Ősmagyar hazák

Elindítottam egy történelmi sorozatot a magyarság történetéről, kizárólag már megjelent történelmi írásokból. Remélem a dokumentumok - melyek oktatási célból lettek felhelyezve az oldalra - minden látogató számára kielégítő adatbázissal fog szolgálni. (Misoga)

tovább >>



Szavazás


Linkek



A hunok és a hun korszak


Hunok Eredetükről a 18. század óta vita folyik. Az alapprobléma: azonosak-e vagy sem a kínai forrásokban hiung-nu vagy hsiung-nu néven szereplő törzsekkel, akikkel a Kínai Birodalom a Kr. e. 4.–Kr. e. 1. század között kemény harcokat vívott, s akik ellen a Nagy Falat emelték. Nevük és történetük – szír és szogd források segítségével – a több mint két évszázados hiátus ellenére is összekapcsolhatónak látszik az európai hunokéval. Azonosságukat azonban mindeddig nem igazolta a nyelvészet (a hiung-nu nyelv mindmáig ismeretlen, s az európai hunok nyelvére is csak következtetni lehet), s csak közvetve világítja meg a régészet (a Kr. u. 4. századinál korábbi hun lelet nem ismert Közép-Ázsiából sem) és az antropológia (mongoloid típusok ugyan nem ritkák az európai hunok körében, de nem is általánosak, ugyanakkor nem jelenthetnek mongol nyelvűséget) is. A hunok jellemző régészeti ismérvei: a csontlemezekkel merevített aszimmetrikus íj a háromélű vas nyílcsúcsokkal, a hosszú kard, a harcikés, a nomád öv, a magas kápákkal ellátott nyereg ugyanis az eurázsiai steppéken végbement általános fejlődés eredményei, a legsajátosabb hun emlékek, a réz áldozati üstök is csupán öntési technikájukkal gyökereznek a kínai bronzművességben. Legalább ennyire ellentmondásos történelmi jelentőségük megítélése, amelyet a legújabbkori politikai gondolkozás is eltorzított. A modern nyugati iskolai oktatás Ammianus Marcellinus „klasszikus” jellemzését tanítja róluk, holott a Rómában élő és író kiváló történetíró csak hírből ismerte a hunokat. Jellemzésükre – a kor szokása szerint – az antik geográfia és etnográfia évezredes hiedelmeit (Herodotos, Strabon, Pompeius Trogus, Iustinus elképzeléseit „a szkíta nomádokról”) kötötte művészi csokorba, s egy olyan paleolit szinten álló hordát tárt olvasói elé, amely képtelen lett volna egy népek fölötti birodalmat kiépíteni, akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Az ammianusi kép nem egyeztethető össze a 395-től kezdve rendszeresen feljegyzett tényleges eseményekkel, s éles ellentétben áll a keletrómai Priskos művével, aki a hunokat és Attilát saját országukban tett látogatása után írta le. Görög nyelvű műve azonban nem vált a Nyugat közkincsévé – Magyarországon is kevéssé (s főleg szépirodalmi átdolgozásokból) ismert, kivéve azokat a részleteket, amelyeket egy évszázaddal a hunok letűnése után Jordanes latinul merített belőle. A magyar hun legenda – a 13. századi Kézai Simon irodalmi alkotása – még az utóbbiból is alig merített, az Attila néven kívül nincs sok köze a hunok valóságos történetéhez. A 370-es években a Volgán átkelő hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes steppei uralmának. Alán segédcsapatokkal megerősödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát – az osztrogótoknak csak kisebb csoportja tudott római területre menekülni. 376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak, csak a 395. évi római polgárháború idején indítanak tájékozódó hadjáratokat a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. Váratlan feltűnésük óriási pánikot váltott ki. Keleten ekkor keletkeznek a vadságukról szóló rémtörténetek, a Balkánon pedig I. Alarik vizigótjai támadásuk nyomán vonulnak le Hellasba. 400-ban a mai Havasalföldre benyomuló, Uldin vezette hun seregben a rómaiak nem remélt szövetségesre találnak, barátságból (a gót Gaina ellen) vagy fizetségért (az Itáliát támadó I. Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen) segítik mindkét római államot. 402–406 között egy csak következményeiből és régészeti leletekből ismert hun támadás menekülésre kényszeríti a Visztula–Odera-vidékről a vandálok Siling-ágát, az utóbbiak a vandálok Kárpát-medencei Hasding-ágával és hozzájuk csatlakozó kvád/szvébekkel együtt 407. január 1-én elárasztják Galliát, 409-ben pedig elérik Hispaniát. 408 nyarán, Arcadius császár halálhírére a hunok megszakítják baráti kapcsolataikat a keletrómaiakkal, Uldin serege és segédcsapatai lerombolják az Al-Duna északi partján fekvő ellenerődöket, majd a folyón átkelve birtokukba veszik Castra Martis erődjét (Kula [Bulgária]). A továbbiakban kedvezőtlenül alakuló keletrómai háború akadályozza meg Uldint abban, hogy megsegítse a baráti nyugatrómai császárt, Honoriust I. Alarik ellen. Az első keletrómai háború 412-ben békével ér véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötnek Karaton hun nagykirállyal. A hunok 422-ben támadják meg újból a keletrómai Thraciát, röviddel ezután, 424 körül Ruga nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra. Már onnan támogatja nagy sereggel az új nyugatrómai császárt, Iohannes „usurpator”-t, de megkésve, csupán a hunok egykori túszát és barátját, Aetiust sikerül hatalmon tartania. Aetius zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban felmenti a vizigótoktól ostromolt Arelate/Arles-t, s a következő években is sikerrel folytatja a galliai római uralom helyreállítását. A Római Birodalmat azok a népek kezdték el dúlni, rabolni, majd nyugati feléből hatalmas darabokat kiszakítani (Délnyugat-Gallia, Hispania részei, Észak-Afrika), akik a hunok elől menekültek nyugatra (vizigótok, vandálok, szvébek, alánok, burgundok); a hunok világtörténelmi szerepe ennek az első nagy népvándorlásnak az előidézése volt. A Hun Birodalom európai kialakulása után már egyetlen nép sem volt képes kiszakadni a hun kötelékből, a két római birodalom-fél második elözönlésére csak a hunok bukása után került sor. 425–440 között „az utolsó római”, Aetius éppenséggel hun barátai fegyvereire támaszkodva vetette vissza a galliai városokat ostromló vizigótokat, űzte ki Észak-Galliából, Raetiából, Noricumból a germán támadókat. Hun szövetségeseivel reguláztatja meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat, e vészterhes hun támadás emlékéből sarjad majd a Nibelung-ének. A Hun Birodalom barátsága és segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom agóniáját, a frankok, alamannok, szvébek csak a hunok bukása után kezdték megszállni a Rajnán és Dunán túli tartományokat. A hun segítségnek azonban ára volt. Amikor Aetiust 433-ban átmenetileg megbuktatják, kénytelen volt az akkor még római Pannonia tartományokon át a hunokhoz menekülni. Ruga másodszorra is hatalomra segíti (434). Hálából a Róma városában kötött szerződésben Aetius a nyugatrómai kormányzat nevében átengedi hun barátainak Pannonia Prima és Valeria tartományokat. Ezzel egy időben a hunok újabb támadást indítanak a Keletrómai Birodalom ellen, amely azonban Ruga halála miatt félbeszakad. A békét 435-ben a Duna északi partján Castra Constantia erődjénél (Margus – ma Orasje – városával szemben a Temesközben) kötik meg. A keletrómaiak kénytelenek elfogadni az új nagykirály, Bleda (434–445) és öccse, Attila békediktátumát, amely súlyos terheket ró rájuk. A vandálok Szicilía elleni, a perzsák Kelet elleni támadását kihasználva 440/41-ben Bleda a békét félredobva sorra megostromolja és elfoglalja Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) városait, majd délkeletről, a Száván át megtámadja a 427 óta keletrómai Pannonia Secundát s ostrommal beveszi Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica). 441/42-ben beavatkoznak a háborúba az Attila vezette keleti hun hadak is. Ratiaria (Arcar [Bulgária]) bevétele után az egyesült hun erők elfoglalják Naissust (Nis), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s kijutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverik Aspar keletrómai seregét. Konstantinápoly kénytelen békét kérni. A megkötője nyomán elnevezett „Anatolius első békéje” (443) valóságos aranyfolyamot indít el a Hun Birodalomba, egy összegben 6000 font „kárpótlást” és évi 2100 font tributumot. A 445-ben puccsal hatalomra kerülő s a Tisza-vidéki központi orduba (fejedelmi székhely) átköltöző, harcias Attila kezdettől háborús fenyegetést jelentett mindkét birodalom számára. A régi szövetséges, a ravennai kormányzat, Savia provincia átengedésével, a magister militum (fővezér) címmel s a vele járó jövedelemmel igyekszik támadókedvét mérsékelni, Attila Nyugat elleni készülődését ennek ellenére csak a 447. januári konstantinápolyi földrengés híre fordítja a régi irányba. Hadait – immáron a szövetségessé emelt germánok seregeit is – rázúdítja a Balkánra. Noha pusztításon kívül egyetlen hadicélját sem érte el, 450 elejéig megszállva tartja Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ Naissosnál volt. A megszállt területeket lakatlan határzónává akarta tenni. Az ezzel kapcsolatos követjárások egyike során járt Attila udvarában 449 őszén a panioni Priskos, akinek a nagykirály, orduja és a hun viszonyok élesszemű leírását köszönhetjük. A 450 tavaszán megkötött „Anatolius második békéjében” Attila végül is lemondott a hódításról s megújította a 443. évi békét (ratifikálására II. Theodosius császár halála miatt nem kerülhetett sor). Engedékenysége mögött az rejlett, hogy 449-től már Gallia ellen készülődött. A 451. évi Gallia elleni hadjárat nem sok sikert eredményezett, mégis olyan megrendítő volt a nyugati kortársak számára, hogy mindmáig elhalványítja a Keletrómai Birodalom ellen viselt két sokkal pusztítóbb háború emlékét. Mivel a Loire hídját védő Aureliani/Orléans-t az utolsó pillanatban felmentették I. Theodorik vizigót király seregei és Aetius segédcsapatai, Attila kénytelen volt hátrálni. A galliai szövetségesek Troyes előtt 5 mérföldre csaptak össze Attila szövetséges seregével (mauriacumi, másként catalaunumi = champagne-i csata s nem chalons-i!). Mivel egyik fél sem volt képes kiűzni a másikat a táborából, a csata lényegében a támadó Attila kudarcát jelentette, aki rövidesen visszavonulásra határozta el magát. Üldözés nélkül jutott el a Rajnáig s kelt át rajta. Attila 452. évi Észak-Itália elleni hadjárata a még soha ostrommal el nem foglalt Aquileia bevételével és lerombolásával kezdődött. Utána a Pótól északra Mediolanumig (Milánó) nyomuló seregét az éhség és a járványok visszafordulásra kényszerítették – a Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attila a középkori legendagyártás terméke. Amiként késő középkori az „Isten Ostora” elnevezése is. Visszavonulását siettette, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunánál hátbatámadták birodalmát. Az emiatt kitört újabb keletrómai háború előkészületei idején, 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását Priskos nyomán Jordanes hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették. Attila Arikan nagyfejedelem-asszonytól származó legidősebb fia, Ellak lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az Ardarik gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott második „népek csatájában”, amelyben az osztrogótok még a hunok oldalán harcoltak (455). A keletre menekült hunokat Attila középső fia, Dengitzik szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszít. Vele ér véget a hunok európai története. Az antik kortársak egységesek voltak abban, hogy a hunok katonai sikereiket páratlan tökélyre emelt lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Lovuk télen-nyáron fáradhatatlan volt, csontmerevítős reflexíjuk valóságos csodafegyvernek számított, elöl-hátul magas kápájú nyergükből előre vagy hátra fordulva sűrű, jól célzott nyílzáporral bénították meg s zilálták szét ellenségeiket. Nem véletlenül volt egyik hatalmi szimbólumuk és méltóságjelvényük az aranylemezekkel díszített vagy bevont „aranyíj”, amely ma már jónéhány példányban ismert hun vezetők sírjából vagy halotti áldozatából. Attila tömegeket mozgató hadjáratai előtt villámgyorsan mozgó váratlanul támadó kisebb-nagyobb lovascsapataik érték el mindazt a sikert, amit elértek. Hadművészetük döntő eleme volt az összehangolt szervezés, a felderítés, a bekerítés, a több irányból-oldalról indított színlelt vagy valóságos támadás. Hadiszervezetükből nőtt ki birodalmi szervezetük. Előbb a stratégiai vidékek (pl. a Krím félsziget és bejárata, a Kárpátok délkeleti kiszögellése és a dobrudzsai Duna-szakasz, a Dunántúl és a Bécsi-medence) megszállása, utóbb a vazallus királyságok rendszere, amely 450-ben már egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt. Birodalmuk élén európai feltűnésükkor nagy tekintélyű harci királyok, az 5. századtól pedig nagykirályok állottak, Attila egyeduralma előtt másodfejedelmek is léteztek. 434–445 között maga Attila is másodfejedelem volt, orduja a mai Moldva és Havasalföld határvidékén a Buzau/Bodza folyó vidékén feküdt. A hun birodalom vezetői aranyban pompáztak, s egy olyan sajátos belső-, illetve közép-ázsiai divatot hoztak magukkal (aranyveretes öv, aranycsatos csizma, arany nyakperec, aranyveretes hosszú kard, aranyveretes lószerszám és nyereg), amely túlélte a Hun Birodalmat, és évtizedeken át éppúgy fennmaradt, mint az a páratlan személyi hatalom, amelyet Attila kölcsönzött a vazallus királyoknak. Az utóbbiak ennek ellenére sem tartoztak a birodalom legfőbb vezetői közé, még Attila idejében is csupán a gepida Ardarik vehetett részt a királyi tanácsban. A név szerint ismert hun vezetők többsége a török nyelvből értelmezhető nevet viselt (ilyenek török formában: Öldin, Karaton, Öktar, Mundzsuk, Ajbars, Atakam, Ellak, Mama, Dengitzik, Verik stb.), a gót kicsinyítő képző előtt török név szerepel Ruga/Rugila, Blida/Bilda/Blaedila és Ata-ila/Attila esetében is. Öntudatos hunnak vallották magukat a nem hun származású vezetők Hunigiz/Onegesius és Skotta, hűségesen szolgálták Attilát a mellé szegődött olyan római arisztokraták, mint Orestes. Attila orduja és lakomája a perzsa (szászánida) nagykirályok szertartásait idézi, olyan iráni hatásokat, amelyek még Európába kerülésük előtt érték a hunokat. Hun köznépi temetőket nem ismer a régészet, mivel a „hunok” valójában egy fiatal férfiakból álló mozgó, folyamatosan változó, gyarapodó hadsereg voltak, éppúgy, mint 800 évvel később a mongolok. Alapjaiban elhibázott a hunokat a 19. századi vándorló nomádok mintájára elképzelni. Vezető rétegük valóságos temetkezései is alig ismertek, annál nagyobb szerencséje a régészetnek az a tucatnyi lelet, amely a temetési szertartás alkalmával máglyára vetett vagy égetés nélkül feláldozott, kis mélységekben elföldelt halotti áldozatból maradt fenn. Ezekből került elő a hun régiségek leglátványosabbja, a mintegy 20 db öntött rézüst, amelyek az Urál folyótól a mauriacumi csatatérig bámulatos pontossággal jelzik a hun mozgalom kiindulási és végpontját – a legtöbb a két nagy központból, a Havasalföldről és Pannonia körzetéből ismert. A halotti áldozatokból kerültek elő az „aranyíjak”, az aranybevonatos kardok s mindaz, ami a hun viselet és fegyverzet kapcsán fentebb említésre került. Az áldozati leletek száma szerencsére egyre növekszik, s velük azok az adatok, amelyeken át bepillantást lehet nyerni a Hun Birodalom viseletébe és hatalmi szervezetébe. A hunok történelmi szerepének és jelentőségének megítélése századok óta vitatott és ellentmondásos. Görög, római, germán ellenfeleik nyolc évtizeden át a vesztes oldalon álltak, híradásaikból nehéz tárgyilagos adatokat kihámozni, márcsak azért is, mivel a feljegyzések többsége hadjáratokról, pusztításokról szól, a hunok életéről és belső viszonyairól mit sem árul el. Kivált a Hun Birodalom fennállásának utolsó 13 éve vált a kortársak és az utókor számára emlékezetessé, amelyben Bleda és Attila, majd az egyeduralkodó Attila kíméletlen háborúkat indított a Keletrómai Birodalom ellen. E korszak csupán utolsó három évére esik a Nyugat elleni két támadás, amelyet Kelet és Nyugat szimbólum-érvényű első nagy küzdelmének szokás tekinteni. Holott Attila nyugati háborúiban már nem (a despotizmustól távolról sem mentes) „rómaiak” és a barbár „hunok” álltak szemben egymással, hanem késő antik és kora feudális szövetségi rendszerek. Galliát a vizigótok, burgundok, frankok, alánok, barbár katonai telepesek (laeti) és a római senatorok magánfegyveresei védelmezték osztrogótok, gepidák, türingek, rugiak, szkírek, szarmaták és más frankok és alánok ellen, a római és hun vezetők a nagy összecsapásban már csak a szálak mozgatói voltak. Itáliába Attila oldalán nyomult be a pannoniai Orestes, az utolsó nyugatrómai császár leendő apja, Edika szkír király, Odoaker, „Itália királya” apja és Thiudimer, a későbbi Nagy Theoderik apja. Fiaik Itália fölötti uralmát egykoron majd elismerni kényszerül a Római Birodalom egyedüli képviselőjévé váló Konstantinápoly, míg a 451-ben Gallia (és az akkor mai értelemben perifériának számító Nyugat) védelmét megszervező Avitus galliai senator nyugatrómai császárságát nem ismerte el. A korabeli valóság tehát nagyon különbözött attól, ahogyan korunk látni szeretné.


Irodalom:


Alföldi, Leletek a hun korszakból; Attila és hunjai. Szerk. Németh Gy., Budapest, 1940; 19852 (Harmatta János előszavával); E. A. Thompson, A History of Attila and the Huns. Oxford, 1948; L. Musset, Les invasions. Les vagues germaniques. Paris, 1969; Czeglédy K., Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969; O. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. Los Angeles–London, 1973; uő, Die Welt der Hunnen. Wien, 1978; O. Pritsak, The Hunnic Language of the Attila Clan. Harvard Ukrainian Studies 6(1982); Bóna, MT 265–288; É. Demougeot, Attila et les Gaules. In: uő, L’empire romain et les barbares d’occident (IVe–VIIe siecles). Paris, 1988, 215–250; I. Bóna, Das Hunnenreich. Stuttgart, 1991. [Magyarul: Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; franciául: I. Bóna, Les Huns. Le grand empire barbare d’Europe IVe-Ve siecle. Editions Errance, 2002.] A fenti címszó magva azonos a szerző „The invasion of the Huns and the beginning of the Migration Period” (The History of Mankind. UNESCO, Paris, III. 7.4,1) fejezetével, az első két és az utolsó előtti bekezdésben kiegészítve a szerző „Hunnen” címszavából átvett részekkel (Lexikon für Mittelalter V. München, 1990, 222–224).

Bóna István




Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!