Az ősmagyar hazák

A legrégibb őshazák

Hogy hol volt tuldajdonképpen a magyar nemzet őshazája, azt – mint már az eddig mondottakból is kitűnik – még mai napig is sűrű homály fedi. A turáni rokonságot s ennek révén az esetleges turáni származás lehetőségét már fentebb érintettük. Kézai Simon Perzsia mellékéről származtatja a magyarok őseit.* Egyébként legrégibb hagyományaink Scythiának az Ural-hegység mellékén levő részét említik a magyarok első hazája gyanánt, Anonymus szerint Scythiának* Donig terjedő keleti részében a Góg és Magóg nemzetek laktak. A Magóg nemzetet szerinte Scythia első királyáról, Jáfet fiáról, Magógról nevezték „moger”-nek, hazáját pedig Dentumogernek (Dontői Magyarországnak)* Kuun Géza gróf* a magyarság bölcsőjét az Altai-hegység környékén keresi, mely hegytömbtől északra a Madsar tagh nevezetű hegylánc és a Jeniszeinek Mazar nevű kis mellékfolyócskája fekszik.* Mások szerint az Ob alsó folyása mentén lévő Jugria (Jugoria) volna a magyar nemzet őshazája, míg Pauler Gyula, Jankó János, Török Aurél, Pröhle Vilmos s kivált Marczali Henrik Béla király Névtelen Jegyzője nyomán az Ural déli lejtje és az Ural (Jaik) folyó felső folyása között, az ú. n. Baskardiában (Baskiria, Basgurt, Paskatir, Ibn Fadlahn perzsa író szerint Baskurd) véli az igazi őshazát fellelhetni. S míg a kutatók és történetírók legnagyobb része különbséget tesz a baskirok és ősmagyarok között, Pauler,* Ibn Roszteh* és Gurdézi* nyomán, akik Baskardia népét modzsgar-oknak nevezik, azon a nézeten van, hogy a magyarok maguk a baskirok voltak. Összevág ezzel a Julianus* említette „Magna Hungaria”; ennek kortársai, Piano Carpini, Benedictus Polonus és Rubruquis pedig azonos fogalom gyanánt említik a Baskir föld (Bascart, Paskatir) és Nagy-Magyarország területének nevét.* Erre azonban a rendelkezésünkre álló források jogot nem adnak.* Figyelembe véve, hogy az ősmagyarok nomádéletet éltek s így a már letaroltak és kiéltek helyett időről-időre újabb és jobb vidékeket és legelőket keresve, lakóhelyeiket igen gyakran változtathatták, nagyon valószínű, hogy az előbb említett helyek mindegyikén nemcsak megfordultak, de hosszabb ideig, bizonyára évekig, sőt évtizedekig is tartózkodtak eleinknek legalább egyes részei. Hogy melyik volt tulajdonképpeni őshazájuk, azt aligha sikerül megállapítani. Az ázsiai őshazákról és azok népéről Ibn Roszteh, Gurdézi, Al Bakhri (vagy El Bekhri) útleírásai és Pauler fentemlített munkája nyomán, amely főkép Baskardiával foglalkozik, a következő képet alkothatjuk magunknak, megjegyezvén, hogy ez a kép részben már a későbbkori, a Mäotis mentén letelepedett ősmagyarokra is vonatkoztatható. Foglalkozásuknál és szokásaiknál fogva őseink leginkább folyókban, erdőkben és legelőkben bővelkedő vidékeken szerettek megtelepedni. Az ősmagyar nép részben halász, még inkább vadász, lótenyésztő és elsőrendű lovas volt. A ló, mely télen-nyáron künn legelt s élelmét még a legzordonabb időben is meg tudta találni, volt úgyszólván mindene; húsát ette, tejét itta, bőréből, szőréből készült ruhája, csizmája, kötele stb. Vallás tekintetében tűz- és bálványimádóknak mondják őseinket*; az egy Istenről alig volt általános fogalmuk* . Jelentős szerepet játszott náluk a babona. Az állatok közül főleg a kígyót, halat és a darut tisztelték és azoknak áldozatot is hoztak. Legbecsesebb áldozatnak a fehér lovat tekintették, amelynek húsát azután az áldozók megették. Rendes papiosztályuk nem volt, hanem bűbájolók végezték a papi ceremóniákat, az áldozat körüli teendőket pedig a táltosok látták el. Hittek a sírontúli életben; halottaikat vagy elégették vagy eltemették*. Általában az egynejűség dívott náluk. A leányt a férfi, úgy látszik, már nem rabolta, mint az őskorban, hanem vette s azzal a feleség mintegy a család tulajdonává lett. Házasságkötésnél a kalimot, vagyis a nővételárat, lovakban, pénzben és áruban fizették a leány atyjának; ez viszont 10 darab prémet adott a vőlegény atyjának. A levirátus intézménye, mely szerint az özvegyet az elhalt testvérének vagy rokonának kellett feleségül vennie, ép úgy, mint a hunoknál, a régi magyaroknál is megvolt. Egyáltalában az assszony volt a háznak munkás szelleme; ő volt az, aki fejt, télre vajat, sajtot készített, halat, húst szárított, bőrt cserzett, ruhát varrt. A férfi, hacsak künn nem járt erdőn, mezőn, vadászaton, hadikalandon, otthon többnyire csak hevert, tréfálkozott, birkózott, kumiszt (erjedt lótejet) iddogált, beszélgetett és regéket, énekeket hallgatott, régi ősök vitézi tetteiről. Azért, ha verekedni, betört ellenséget kiverni, vagy zsákmányszerzés céljából az idegen szomszédok ellen indulni kellett, habozás nélkül, gyorsan lóra pattant és mint engedelmes, kitartó és megbizható katona vette ki részét a közjó érdekben reáháruló fáradalmakból. Külsejükre nézve a férfiak nem túlnagy, de zömök, erős testalkatúak voltak. Az ellenséges indulatú német krónikák a legocsmányabb képet festik róluk*. A régi krónikások e leírása nyomán az újabbkori német írók (Dümmler, Marquart stb.) szintén jól megnyomják a tollat a régi magyarok külsejének, jellemének és szokásainak leírásánál*. Hajukat és szakálukat, a hunokhoz és bolgárokhoz hasonlóan nyírták.* Az ősmagyarok főfegyverzete az ij és a nyíl volt, melyet maguk készítettek. Utóbbiból minden harcos puzdrájában rendesen 30–40 darabot vitt magával. További fegyverzetük a kopja és az egyélű, egyenes, végén kissé görbe kard volt. A hadakozás kivétel nélkül mindig lóháton történt; a gyalogharcot nem kultiválták. A harcosok bátrak, ellenállhatatlanok, kegyetlenek voltak, s a régi írók kivált a baskir népet „mint a legveszedelmesebbet, legerősebbet, legvakmerőbbet” ismerik a turk népek között. Georgi* szerint a baskir jó lovas, jó nyilas és sokkal különb vitéz a szomszéd török kirgizeknél, miért is Ibn Fadlahn szerint egy sokkal kisebb csapat baskir is mindig győztes marad nagyobb kirgiz csoportokkal szemben is. Ugyancsak Ibn Fadlahn jegyezte fel, hogy a baskirok holt ellenségeik fejeit levágták és magukkal vitték. Ez a szokás különben még sokáig dívott a többi nomád és félnomád népeknél is. Iztakhri (MHK 240. old.) azt írja róluk, „hogy őket megközelíthetetlen erdeikben senki meg nem hódíthatja.” Julianus fentemlített munkájában így jellemzi őket: „Bővelkednek fegyverekben és lovakban, harcban pedig bátrak, vállalkozók”,* s végül Edriszi époly derék, mint vállalkozó szelleműeknek mondja őket és róluk és szomszédjaikról Jaubert fordítása szerint következőleg nyilatkozik: „Ezek a népek folyton betörnek egymás területére és a közellevő területekről ellopkodják azokat a tárgyakat, amelyekre nekik szükségük van.* . Külön rendes katonai tagozásuk a magyaroknak ekkor még nem volt. Legkisebbrendű egységük a család (uflh, tribus) volt, amelynek élén a családfő állott. Krónikáink szerint a családok száma 108* lett volna. A legközelebbi magasabb egységet a nemek vagy nemzetségek (genus, generatio) alkották, élükön a nemzetségfővel. Ezek rendszerint nem idegen családok egyesülése, hanem az egyes családok kibővülése révén jöttek létre. Ha az egyes nemek már nagyon kibővültek, akkor azok már ágat (linea) alkottak. Az egy törzshöz tartozó összes családok, nemek és ágak egyesülése adta a törzs vagy had (exercitus) fogalmát. A családok, nemek, ágak, törzsek külön-külön hajtották végre hadműveleteiket és portyázásaikat s a résztvevők a megkaparított zsákmányon aránylagosan osztozkodtak.* . A nép 7 törzsre (székre, hadra, geneai) tagozódott, melyeknek nevei Konstantinosz (id. m. 40. fej.) szerint: Nyék, Megyer (ma magyar), Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kaza* voltak, 8-ik törzsnek a hozzájuk csatlakozó kabarokat vehetjük. A törzsek rendszerint nemenként jártak lovaikkal legelőről legelőre; a nők, gyermekek ernyős szekereken követték a férfiakat. A folyók között tanyázó törzsek tél kezdetén a hozzájuk közel eső vizekhez húzódtak, amelynek partjain a telet halászgatva töltötték. Nyáron Ibn Roszteh szerint sátrakban laktak, amelyekkel könnyen odavándorolhattak, ahol több és jobb volt a legelő, vagyis Al Bakhri szerint a nép „sátrakban és gunyhókban lakik, követve az eső hullását és a fű sarjadzását”. Liutprand* már a magyarok nemezsátrairól tesz említést* A törzsek (székek, hadak) élén örökös fejedelmek (hadnagy, boebodoz, vojvoda, arkwn* dux, capitaneus) állottak. Ezek voltak hadban a vezérek, míg békében a törzs ügyeit annak öregei, vénei intézték gyűléseiken. A közös államfő intézményét ezek szerint az ősmagyarok nem ismerték, de még a lebediai magyarok sem.* . Nagyobb hadivállalatokra a törzsfők tanácsa, amely egyúttal az egész nemzetet érdeklő béke, hadi és szövetségi kérdésekben határozott, a maguk sorából fővezért, kendét választott.* . Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek a kendének a hatalma sem volt korlátlan, mert ő fölötte is az egész nemzet képviseletében a törzsfők együttes tanácsa állott. A kende mellett a főbírói tisztet a gyula (dsila, gülász), a törvényszéki ügyeket pedig a karchász (horka)* végezte, illetve látta el. Kezdetben a gyula végezte a későbbi karchász feladatát is. „A bölcs gyula – írja Hóman –* nemcsak bíró volt, hanem népe tanácsadója is. Az ő tanácsát kérik nagyfontosságú ügyekben s a IX. század vége felé már az ő szava dönt béke és háború ügyében. Idegenek a nép tényleges uralkodójának nevezik (Ibn Roszteh, Gurdézi) s méltósága örökössé lesz nemzetségében”. Néha a vezéri és bírói méltóságot ugyanaz a személy töltötte be. A fentiek szerint ennélfogva bizonyosra vehetjük, hogy ha előbb nem, a nagy költözködést közvetlenül megelőzőleg, vagy az alatt, a 7 törzsfő megegyezett abban, hogy a legöregebbnek, vagy talán a legtapasztaltabbnak, esetleg legvitézebbnek, ha nem is egészen, de a közös érdekeket szolgáló ügyekben, így elsősorban a katonai intézkedések tekintetében alárendelik magukat. Így volt ez a hunoknál és a népvándorlások folyamán a többi költözködő népeknél is.

Forrás - Bánlaki József: A magyar nemzet hadtörténelme