A kievi események

Kiev alá érve, Árpád népe ott táborba szállt.* A kievi oroszok hazájuk elfoglalásától tartva, a magyarok megtámadását határozták el és ehhez a kunokat is* segítségül hívták, akiknek hét vezérét is megnevezi Anonymus Ed, Edum, Etu, Bungér, Ousát, Bojta és Ketel személyében. A kievi vezér a „sebes nyargalvást” megérkezett kunokkal együtt megtámadta a magyarokat, de ezek vezérük harcias beszéde által feltüzelve, csakhamar legyőzték ellenségüket. Erre a „ruthének és kunok futásnak eredének, és hogy életüket menthessék, sietve Kiev városába vonulának . . . Álmos vitézei a ruthéneket és kunokat Kiev városáig űzvén, a kunok tar fejeit mint a nyers tököt úgy aprítják vala”. A magyarok most Kievet ostrom alá véve – legalább Anonymus így mondja, bár valószínűbb, hogy az várvívó eszközök hiányában nem volt egyéb szigorú körülzárásnál – csapataik egy részét zsákmányszerzés céljából széjjel küldözgették. Amidőn a magyarok „a második héten hágcsókat kezdtek a kőfalhoz rakni, a kunok és ruthének vezérei nagyon megijedtek” s így Kiev fejedelme Álmostól békét kért. Ez hajlandó volt a megegyezésre, de kikötötte, „hogy a vezérek és előkelőik adják túszokul fiaikat, fizessenek esztendőnkint 10.000 márka aranyat, s ezenfelül eleséget, öltözetet és mást, ami szükséges, adjanak”. Az ellenség vezérei nagy szorultságukban mindent megígértek s „egyben kérék Álmus vezért, hogy földjüket elhagyva, a Hovos-erdőn* túl, nyugot felé” az általuk nagyon felmagasztalt, „Pannónia földjére szállana, mely előbb Attila király földje volt, ahol igen nevezetes jó hallal bővelkedő forrásvizek, a Duna, Tisza és egyéb vizek folynak egybe. E földön szlávok, bolgárok, oláhok és a rómaiak pásztorai laknának, mert Attila király halála után Pannónia földjét a rómaiak legelőknek nevezték, mivel hogy nyájaik Pannónia földjén legelének.”* A magyarok a ruthének kérelmének eleget téve, velük békét kötöttek, mire „a kievi és susudali vezér, hogy ki ne verjék székeikből, fiaikat túszokul adák és küldének velük 10.000 márkát, 1000 lovat ruthén szokás szerint ékesített nyereggel és fékkel, 100 kun gyereket, 40 teherhordó tevét, számtalan menyét és nyest bőrt és még számtalan sok ajándékot”. Ezzel egyidejűleg az említett hét kun vezér, látva Álmos kegyességét, ennek lábaihoz borulva, önként meghódolnának neki, pogány módon esküt téve, hogy ezentúl őt tekintik urukká és parancsnokukká. Ehhez képest a kunok feleségestől, gyermekestől, a magyarokkal együtt elindulának Pannónia felé és a ruthének közül is sokan csatlakoztak hozzájuk.* Megjegyzések. Elmélkedések. Az ekként röviden vázolt kievi eseményeket történetíróink legtöbbje kétségbevonta, bár nevezetes, hogy – mint már előbb is említettük – a legrégibb orosz történetíró, Nesztor, szintén megemlékezik a magyarok kievi táborozásáról, de harcokról nem tesz említést. Én a kievi összecsapást nem tartom valószínűtlennek és ha Anonymus adatai és előadása kissé túlozva is vannak, magát a tényt általában valónak és megtörténtnek fogadhatjuk el. Mindenesetre különös és feltünő, hogy Anonymus a ruthének segítőtársai gyanánt nem a tőszomszédságukba jutott besenyőket, hanem a magyarokkal jó baráti és szövetségesi viszonyban álló kazárokon túl lakó kunokat (úzokat) szerepelteti, akik sebes vágtatásuk dacára is aligha érkezhettek be idejekorán Kiev kapui alá, bár nincs kizárva, hogy a magyaroknak e tájon való időzése hetekig is eltartott és az összekülönbözés, illetve döntő mérkőzés az addig ügyesen taktikázó ruthénekkel csak az idegen segítség beérkezte után következett be.*

Forrás: Bánlaki József: A magyar nemzet hadtörténelme