Anonymus Gestája
Az ország belső területeinek elfoglalására vonatkozóan egyedüli irányítónk Anonymus kései Gestája, amelyet igen óvatosan kell kezelnünk. Például fenntartással kell fogadnunk, amit a Százhalom (valószínűleg a mai Százhalombatta) melletti táborverésről, majd Baranya várának elfoglalásáról, a Sármellékről és Vajtáról ír. Ezután Veszprém vára nehéz megvívásának rövid leírása következik, majd Vasvár és Tihany bevétele. Könyvének ötvenedik fejezete Pannónia feldúlásáról szól; a Vértes-hegység és a Fertő-tó, a pannonhalmi Szent Márton-hegy szerepel ebben a részben.
A magyar seregek a Rábáig és a Rábcáig is eljutottak. Vezérként itt mindenütt maga Árpád szerepel. Anonymus megemlíti csepel-szigeti szállását is. Érdekes, hogy csak ezután következett a keleti, tiszántúli részek, azaz Ménmarót bihari vezér országrészének meghódítása, miután átkeltek a Körösön, „a szarvasi halomnál”.
Kézai Simon szerint
A „saskeselyűt” (mások szerint „héját”) itt a turulmadárral szokták azonosítani. Kézai Simon megjegyezte, hogy a hunok (magyarok) Géza fejedelem koráig ezt a madárábrázolást viselték pajzsukon. Lehet, hogy ez a madár szerepel a rakamazi ezüstkorongon is (Szabolcs-Szatmár megye). A turulmadárral kapcsolatos összehasonlító etnológiai kutatások részleteiben is kimutatták annak ősi, totemisztikus, mondai jellegét.
Végül a teljes nép létszámát 870 000 főben próbálta megállapítani, a 200 000 főnyi kabarokon kívül. Ez a szám most rendkívül magasnak tűnik, azzal együtt, hogy a X. századra nézve az ország teljes lakosságának számát feltételesen 3 000 000-ra tette, a magyarokon kívül beleértve a bolgárokat, a székelyeket és a besenyőket is.
A helyben talált lakosság viszonylag nagy számát igazolja véleménye szerint Piligrim püspök adata 974-ből, aki azt írta, hogy akkor a magyarországi lakosság nagyobbik része keresztény, tehát eredetileg nem magyár, mert tudvalevőleg a térítés a magyarok körében akkor még éppen csak megindult. Az itt talált és majd a magyarokkal összeolvadó lakosság e magas létszámbecslése arányaiban összecseng Kiszely István említett újabb becslésével.
Kisebb feltárást végeztünk a hatvanas évek derekán a Szabolcs megyei Gergelyiugornyán; az egykori falut a honfoglalás után is élő helybeli (őslakos) népcsoport településeként fogjuk fel. Lehetséges, hogy korai, X. századi magyar falu állt a mai Doboz falu határában (Békés megye), melyben igen kisméretű, félig földbe ásott, négyzetes alapú házak állottak; de voltak kerek, valószínűleg kúptetős épületek is. Nincs kizárva, hogy a házak között a jurta típusú sátrak is megtalálhatók voltak. A közelben korabeli földvár állt, az un. Sámson vára.
Nem készült még részletes előzetes beszámoló a visegrádi (Sibrik) korai falu ásatásáról, ahol 36 házat tártak fel. Ezek félig földbe ásott kunyhók, négyzetes alaprajzzal, a korabeli X-XI. századi kelet-európai lakóházak helyi variánsai. A feltárást Kovalovszki Júlia fejezte be 1982-ben. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a magyarok legjellemzőbb lakása egészen a XII. századig a sátor volt, a nomád kibitka típusú sátor. Talán ezért is nehéz a korai települések helyének megállapítása.
Az új értékelést Lipták Pál kezdte el az ötvenes években, majd eredményeit monográfiában is közzétette, ahol az ugor-magyaroktól a XIII. századi magyarságig követte népünk arculatának alakulását. Megállapította, hogy a honfoglalók vezető rétegére rövid fejű rasszkomponensek (turanid, uráli, pamíri stb.) voltak a legjellemzőbbek, más szóval ez a réteg török arculatú volt, és embertani képe határozottan eltért a magyar középréteg és a köznép képétől. A középréteg és a köznép sem volt azonos, de embertanilag közel állt egymáshoz.
Gazdálkodás, életmód
A néprajztudománnyal együttműködve az utóbbi időkben egyre többet tudunk meg a honfoglalók gazdálkodásáról, életmódjáról. Jóllehet éppen a történeti néprajz az, amely speciális nehézségekbe ütközik, hiszen az ország népessége az elmúlt sok évszázad alatt alaposan megváltozott.
A peremek felől állandóan érkeztek apró bevándorló csoportok, idegen népelemek, s folyamatosan beolvadtak a magyarságba (besenyők, kunok-jászok, különböző szláv napelemek a közép- és az újkorban, szászok és egyéb német csoportok stb.).
A valóság mégis az, hogy a IX. században határozottan nyugat felé mozgó, haladó, vándorló magyarság végeredményben nomád volt, városias településeket nem hozott létre Kelet-Európa pusztáin, még olyanokat sem, mint ottani későbbi utódai, a kunok.
Szőke Béla 895-től a 970-980-as évekig terjedő, tehát közel háromnegyed évszázadnyi időszakot tartja a honfoglalás korának. Nem egészen helyes a magyar honfoglalók és a jövevény bolgár-török nép sorsának összehasonlítása.
A bolgárok létszáma a Dunánál a VII. század legvégén abszolút és relatív értelemben is kevesebb volt az ősmagyarokénál. A helyben talált szláv őslakosság, amely ott élt már a VI. század elejétől kezdve, létszámában messze felülmúlta a bolgárokét, így történt, hogy az utóbbiak nyelvcseréje a IX. század első feléig már végbement.
A magyar nép nem a szétesés felé közeledett, hanem a helyben talált lakosságot magába olvasztva új kultúrát tudott létrehozni: Géza fejedelem és Szent István államának magyar kultúráját. A X. század utolsó harmadában Géza fejedelem békepolitikája a nyugodt belső fejlődést szolgálta. Ugyanebben a században a magyarság etnikai képlete még kisebb létszámú besenyő és bolgár etnikai elemekkel színesedett.
A magyarság társadalmi rétegződése
A nemzetségfők elnevezése lehetett a bő (török gyökerű szó); és ugyanakkor a másik pólus, a szegénység nevét is jól ismerjük: ez volt az in.
A nemzetségfők körül kialakult a kíséret. Természetesen a magyar „törzsek” vezetői, a „törzsfők” (az „urak”) is rendelkeztek egykor hasonló kísérettel.
A köznép jelentős része már a X. században is a szolgálónépek körébe tartozott, azok közé, akik egy-egy udvarnak (törzsfői, fejedelmi, királyi stb.) és kíséretének anyagi, kézműipari kiszolgálását, ellátását végezték. Jelenlétükre azokból a régi falunevekből következtethetünk, ahol laktak az országban.
Ők látták el a középréteget is. Az „etnikai” jelző esetünkben azt jelenti, hogy a honfoglalók a helyben talált lakosságból kikerülő mesterembereket, földművelőket juttatták először és elsősorban a szolgáló népek soraiba.
A IX. és részben a X. századi magyarság társadalmi rétegződését a következőképpen képzelhetjük el:
Fejedelem
Fősámán (a X. század elejéig kettős
fejedelemség) Főbíró
kíséret
törzsfők (urak) és kíséretük
nemzetségfők (=bők) és kíséretük
nemzetségi előkelők
középréteg (kalandozókkal együtt)
köznép (a szolgálónépekkel együtt)
szolgák (ín)
házi rabok
Gazdálkodás, megtelepedés
A magyarság félnomád népként érkezett új hazájába, tehát nem voltak ismeretlenek előtte sem a szántás-vetés módozatai, sem pedig az állandó téli szállások lakóépületei. Az új népi-földrajzi környezetben először a saját gazdálkodásához legjobban megfelelő részeket vette birtokába.
Megtelepült, és ezzel együtt a földművelés jelentősége is megnövekedett. Módosult a tartott állatok összetétele, a baromfitartás mindennapossá vált a kelet felől érkezők gazdaságaiban is. Sertést őseink már a honfoglalás előtt is tarthattak, de azt még senki sem tudta bizonyítani, hogy behozták magukkal az új hazába. A magyarság másfajta lovakkal, másfajta lovakon ülve érkezett ide, mint amilyenek például a leletekből már jól ismert és fentebb már ismertetett késői avar lovak voltak.
Őseink lovai a takinak nevezett fajtát képviselték (Anghi Csaba, 1959). Jól megmagyarázható az a jelenség, hogy a honfoglalók a Duna-Tisza közti és a nyírségi, szabadabb, homokos talajú, sztyepp jellegű részeket szívesen szállták meg, mert ott a közeli kisebb vizek, apró tavak is segítették az állattartást. Az ártereket is jól lehetett hasznosítani legeltetésre, s egyes részeken földművelést is lehetett folytatni.
Változatos volt a helyben talált lakosság marhaállományának összetétele is.
A honfoglaló magyarság félnomád életformája lehetővé tette a földmüvelés ismeretét és gyakorlását is. E tekintetben egyenesen az ekés földművelésre gondolhatunk, az ősmagyarok az un. túróekét használták, de a keleti szlávoktól az ágyekét (fordító ekét) is átvették. A termés betakarítását sarlóval végezték.
Talán a szőlőművelés sem volt ismeretlen számukra. Helyi népeké lehetett eredetileg egy búzafajta, az alakor (a Triticum monococcum), melyet a honfoglalás korban tovább termesztettek. Valószínűleg őseink hoztak be, de az is lehet, hogy már korábban meghonosították az itteni bolgár-török népek egy másik búzafajtát, a Triticum dicoccumot (oroszul: polba), amely a kora középkori bolgár-török népek egyik legfontosabb gabonaneműje volt.
A gazdálkodás idegen és szokatlan volt a kelet felől érkezett magyarság számára, falvakban való állandó megtelepülésük két évszázadon belül mégis mindenütt lezajlott. Dél-Oroszországban az ősmagyarok a nagyobb folyók völgyében teleltek, és ott halászattal foglalkoztak. Előszeretettel foglalkoztak a magyarok halászattal az új hazában is. A vadászat a nomád-félnomád népek kedvelt és állandó foglalatossága. A rokon életformában élő népektől vett párhuzamok azt jelzik, hogy őseinknél a solymászat is széles körben gyakorolt vadászati eljárás volt már a honfoglalás előtti időktől kezdve.
Temetkezés, hitvilág
Az ősmagyarok, lényegében néhány más lovasnéphez hasonlóan, az un. részleges lovas-temetkezést gyakorolták, vagyis főleg a férfiak, de némely nő sírjába is odahelyezték a halotti toron már elfogyasztott ló bőrét, benne a négy láb csontjaival és a koponyával. A ló gazdája - a samanisztikus képzeteknek megfelelően - a másvilágon lován folytatja útját. A halottégetés szokása az iráni világba nyúlhat vissza, melyet őseink egy része bizonyos esetekben kétségtelenül gyakorolt. Bizonyos történeti-néprajzi adatok viszont arra utalnak, hogy a halotthamvasztás igen ősi, altaj-vidéki türk szokás.
A pogány hit maradványai a kereszténység felvétele után még hosszú ideig tovább éltek, különösen a népszokások, a temetkezési szokások körében. A magyar néprajztudomány azt már kétségtelenül bizonyítani tudja, hogy a pogány magyarság egész világfelfogásának gerincét a sámánizmus alkotta. Hittek a világfa létezésében, melynek gyökerei alatt az alsó világ helyezkedik el. Hitték azt is, hogy az embernek több lelke van.
Az emberi lélekhit mellett őseink hittek az állat-lélek létezésében is; a részleges lovas-temetkezésekkel azok túlvilágra jutását igyekeztek biztosítani. A magyarság keresztényeket talált itt, helyben, a Kárpát-medencében. A X. század derekán a vezetők, majd rövidesen a köznép körében is megindult a keresztény térítés, ami egyébként a hazai, nem teljesen keresztény szláv népességet is érintette.
A honfoglalás előtti kereszténység nyomait máig őrzi nyelvünkben egy sor kifejezés (angyal, kereszt, malaszt, vecsernye stb.), amelyeket nem a magyarokat térítő idegen papoktól nyertünk, hanem tulajdonképpen a helyben talált lakosságtól vettünk át.
Kultúra, harcmodor
A IX-X. századi magyarság jellegzetes ezüstkultúrával rendelkezett. Legalábbis a harcosok, az előkelők igyekeztek „ezüstbe öltözni”. Ezüst karperecek, fülbevalók, övveretek, ezüstberakásos kengyelek, ezüst süvegdíszek, ezüstveretes szablyák stb. ékesítették őket, és csak a legelőkelőbbeknek volt sok aranyuk. A jelentős piacokon (Kijev, Preszlav); ló- és ezüstkereskedelem virágzott, fellendült az ezüstipar.
Az ezüst, részben aranyozott ezüst ékszereken és véreteken kívül a harcosok, a vezetők, a nők és a férfiak selyemdamaszt ruhákba öltöztek, és jóllehet ezekből a föld nem őrzött meg semmit, a keleti írásos források megemlítik a magyarok pompázatos öltözködését. A középrétegbelieknél és az előkelőknél nagyon elterjedtek a vésett díszű, nagy ezüstkorongok, melyek párosával a két női hajfonatot ékesítették.
Vékony ezüstlemezzel díszítették a rövid, a lovon járást nem akadályozó kabátok kézelőjét; A szabad, tehetős rétegből férfiak és nők egyformán viseltek veretes öveket. Az öv viseletét a szabad ember kiváltságának, a felövezés első aktusát a férfivá avatás egyik jelképének tartották. Igen jellegzetes magyar viseleti tárgy volt a IX-X. században a tűzkészséget (csiholóvas, kovakő, tapló) rejtő bőrtarsolyok fém fedőlemeze, melyeket igen szépen díszítettek, főleg növényi ornamentikával.
Vannak olyan bőrtarsolyok, amelyeknek nem az egész fedelét borította fémlemez, hanem csak középen a szíjbújtatót vette körül egy rombikus veret, hogy védje a kiszakadástól. A magyar seregek győzelmeinek egyik záloga a honfoglalás kor és kalandozó hadjáratok elején a sajátos (nomád) harcmodor volt. Az ősmagyarok kiválóan alkalmazták könnyűlovasságukat, amely íjakkal, szablyákkal és kopjákkal volt felfegyverezve. Színlelt meneküléssel megzavarták az ellenség hadrendjét, majd bekerítve megsemmisítették azt.
Ez a hadsereg óriási mennyiségű lóállományt igényelt, melynek biztosításához komoly szervezésre és gazdasági bázisra volt szükség. Úgy látszik, ezt sikerült maradéktalanul megteremteni. E nélkül és a korabeli legjobb fegyverek nélkül a háborúk, pontosabban a hadjáratok, mint sajátos „termelési mód”, nem funkcionálhattak volna kellőképpen.
A lovas-nomád harcmodor, a kalandozások sajátos és jól kidolgozott lószerszámot kívántak meg. A korabeli magyar zablák között vannak egyszerűbb szerkezetűek, és vannak a legmakacsabb lovakat is jól kormányzó, oldalpálcás típusok. Mindkettő igen ősi hagyományokat tükröz. A vaskengyeleket az előkelők esetében rézzel, ezüsttel díszítették. Mindez, a vasalt tegezekkel, nyílhegyekkel (egy-egy harcos közel száz nyílhegyet vihetett magával a hadjáratba a tartalékkal együtt), az acélos szablyákkal, óriási mennyiségű vasanyag igényes feldolgozását követelte meg.
A magyar szablya, mint új fegyver, de a leletekből világosan látszik, hogy őseink kezén ez az ázsiai fegyver a legmagasabb fejlődési szintet érte el. Ideális volt a súlya, görbülete és a markolata. Használatával az ellenséges lovast és lovát szinte egyidejűleg, egy suhintással meg lehetett sebesíteni. A X. században a szablyához szokott kezekhez igazították a nyugati típusú kétélű kardok egy részét is.
Az ősmagyar harcosok közül sokan díszes fanyeregben lovagoltak. Ezeket általában faragott csont- vagy szarulemezekkel, ritkábban ezüstlemezekkel ékesítették.
A székelyek eredetéről
A „székely” népnév írásos alakját őrző legrégebbi ránk maradt adat a bakonybéli apátság adományleveléből ismert 1086-bol.
Anonymus így ír róluk könyve L. fejezetében: „…a Kórogy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal élőbe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba.” Ebből az tűnik ki, hogy ez esetben a magyarok által itt talált népről van szó.
Mint frissen csatlakozottaknak, nomád törvény szerint elöl kellett járniuk a harcban. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a székelyek a maguk valóságában, múltjukat tekintve a magyar etnikum szerves részét képezik, nyelvük is teljességgel magyar. Arról, hogy a csatákban elöl harcoltak, a XII. század derekáról is van két okleveles adatunk. A székelyek tulajdonképpen telepített határőrök. Ma már nem kétséges, hogy a székelység a magyarság része, csak az erdélyi betelepítés ideje és honnanja vált ki vitákat.
Az is kétségtelen, hogy Erdélyt a magyarság, még ha csekély számban is, de birtokba vette. A Nagy-Küküllő mellett, a Maros középső folyása mentén, az Aranyos és a Szamosok völgyében minden bizonnyal voltak korai magyar települések. Székelyeket egyébként nemcsak Erdélybe, hanem Biharba és Szabolcsba, valamint a Vág völgyébe és a nyugati végekre is telepítettek hasonló, azaz védelmi céllal.
Etnikai eredetükre nézve a legvalószínűbbnek mindeddig az látszik, hogy az Avar Kaganátusból fennmaradt és aztán teljesen elmagyarosodott népet kell látnunk bennük. Néprajzi kutatások alapján feltételezik azt is, hogy a dunántúli Göcsej-vidék is számításba jöhet mint az erdélyi székelyek előző lakóterülete.
Makkai László akadémikus szerint a székelyek ősei a Kazár Kaganátusból kiszakadt kabarok (helyesen: kavarok) voltak. Anonymus szerint a későbbi Bihar megye honfoglalás kori lakói kazárok voltak. Kétségtelenül vannak olyan helynevek, amelyek a székelyek régebbi, bihari illetőségét igazolják.
Viszont azt még bizonyítani kellene, hogy Bihar honfoglalás kori, nem magyar urának, Mén Marótnak a népe kazár volt. Egyes magyar kutatók csupán a többnejűség és egyéb közvetett utalások révén gondoltak korábban arra, hogy Ménmarót népe kazár eredetű lenne. Nevének második része inkább a morva (marót) szlávokra utal.
Julianus kísérletei
Egy jelentés, amely Julianus domonkosrendi szerzetesnek és három társának térítőútjáról készült, akik IV. Béla király óhajára indultak el keletre 1236-ban. Céljuk az volt, hogy a krónikák és a néphagyomány alapján valahol a Volga vidékén feltételezett Magna Hungáriát, Nagy-Magyarországot megtalálják, s az ott maradt magyarokat megtérítsék és áthozzák az új hazába.
Útközben - valahol a Volgánál - Julianus társa meghalt, ő egyedül folytatta útját északi irányban, s eljutott a volgai bolgárok földjére.
Első útjáról hazatérve azonnal Rómába sietett, hogy jelentést tegyen a közelgő tatár veszedelemről. Minden vita ellenére úgy látszik, hogy a magyar honfoglalás egyszerre, egy alkalommal ment végbe, és az alapeseményt tekintve 895-ben. Őseink jól ismerték az elfoglalandó földet és népét, tisztában voltak a korabeli politikai helyzettel akkor, amikor a besenyő támadás megadta a lökést a már felderített föld elfoglalásához.
A kutatások folynak
Ellentmondóak az adatok a hét vezér nevéről, Árpád és leszármazottai viszonyáról. Valószínűtlen, hogy valaha is többet tudhatunk majd erről. A lényeges azonban nem ez, hanem az, hogy őseink társadalmában már élesen különvált egy vékony vezetőréteg, ugyanakkor kultúrájuk egységessége komoly mértékű népi konszolidációt takar. Ez biztosította az erőt, az egységes fellépést, a fennmaradást.
Ahogy jobban megismerjük egykori szomszédaink, a keleti szlávok, az alánok, a bolgárok és a kazárok korabeli kultúráját és történelmét, úgy válik majd egyre világosabbá népünk honfoglalás kori és azelőtti történelme.
Mivel igen behatóan folyik a Kijevi Oroszország, Alánia, a Kazár Kaganátus kora középkorának kutatása, minden remény megvan arra, hogy őseink emlékei is napvilágra kerülnek a Kárpátoktól keletre. Ugyanakkor van némi jogos remény arra nézve is, hogy az írásos források száma is lassan növekedni fog, és a már ismert adatok értelmezése is reálisabbá válik. Hiszen nem olyan régen került elő a Bulcsú és társa spanyolországi kalandozásáról szóló tudósítás;
A Don partján, a Majaekoje várban pedig bár más jellegű, de nagy rovásírásos felirat bukkant elő. Sok lelet lappanghat még a szovjet múzeumokban is. Lassan-lassan kibontakozik a homályból őseink alakja, és ebben sokat segít az a leletanyag és az-az írásos forrássor, amely a Kárpát-medencén belüli, már itt elhunyt néptömegre vonatkozik.
Szólj hozzá
Misoga [ 2012-09-02 05:50 ]
Várom a kommenteket, észrevételeket, az egészséges vitát mindenek felett!
|
