Bejelentés







MAGYAR TÖRTÉNELEM - Misoga Site

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.












Könyvismertető





Anonymus Gestája


    Az ország belső területeinek elfoglalására vonatkozóan egyedüli irányítónk Anonymus kései Gestája, amelyet igen óvatosan kell kezelnünk. Például fenntartással kell fogadnunk, amit a Százhalom (valószínűleg a mai Százhalombatta) melletti táborverésről, majd Baranya várának elfoglalásáról, a Sármellékről és Vajtáról ír.

    Ezután Veszprém vára nehéz megvívásának rövid leírása következik, majd Vasvár és Tihany bevétele. Könyvének ötvenedik fejezete Pannónia feldúlásáról szól; a Vértes-hegység és a Fertő-tó, a pannonhalmi Szent Márton-hegy szerepel ebben a részben.

    A magyar seregek a Rábáig és a Rábcáig is eljutottak. Vezérként itt mindenütt maga Árpád szerepel. Anonymus megemlíti csepel-szigeti szállását is.

    Érdekes, hogy csak ezután következett a keleti, tiszántúli részek, azaz Ménmarót bihari vezér országrészének meghódítása, miután átkeltek a Körösön, „a szarvasi halomnál”.

Kézai Simon szerint


    A „saskeselyűt” (mások szerint „héját”) itt a turulmadárral szokták azonosítani. Kézai Simon megjegyezte, hogy a hunok (magyarok) Géza fejedelem koráig ezt a madárábrázolást viselték pajzsukon.

    Lehet, hogy ez a madár szerepel a rakamazi ezüstkorongon is (Szabolcs-Szatmár megye). A turulmadárral kapcsolatos összehasonlító etnológiai kutatások részleteiben is kimutatták annak ősi, totemisztikus, mondai jellegét.

    Végül a teljes nép létszámát 870 000 főben próbálta megállapítani, a 200 000 főnyi kabarokon kívül. Ez a szám most rendkívül magasnak tűnik, azzal együtt, hogy a X. századra nézve az ország teljes lakosságának számát feltételesen 3 000 000-ra tette, a magyarokon kívül beleértve a bolgárokat, a székelyeket és a besenyőket is.

    A helyben talált lakosság viszonylag nagy számát igazolja véleménye szerint Piligrim püspök adata 974-ből, aki azt írta, hogy akkor a magyarországi lakosság nagyobbik része keresztény, tehát eredetileg nem magyár, mert tudvalevőleg a térítés a magyarok körében akkor még éppen csak megindult.

    Az itt talált és majd a magyarokkal összeolvadó lakosság e magas létszámbecslése arányaiban összecseng Kiszely István említett újabb becslésével. Kisebb feltárást végeztünk a hatvanas évek derekán a Szabolcs megyei Gergelyiugornyán; az egykori falut a honfoglalás után is élő helybeli (őslakos) népcsoport településeként fogjuk fel.

    Lehetséges, hogy korai, X. századi magyar falu állt a mai Doboz falu határában (Békés megye), melyben igen kisméretű, félig földbe ásott, négyzetes alapú házak állottak; de voltak kerek, valószínűleg kúptetős épületek is. Nincs kizárva, hogy a házak között a jurta típusú sátrak is megtalálhatók voltak. A közelben korabeli földvár állt, az un. Sámson vára.

    Nem készült még részletes előzetes beszámoló a visegrádi (Sibrik) korai falu ásatásáról, ahol 36 házat tártak fel. Ezek félig földbe ásott kunyhók, négyzetes alaprajzzal, a korabeli X-XI. századi kelet-európai lakóházak helyi variánsai. A feltárást Kovalovszki Júlia fejezte be 1982-ben.

    Egyes kutatók úgy vélik, hogy a magyarok legjellemzőbb lakása egészen a XII. századig a sátor volt, a nomád kibitka típusú sátor. Talán ezért is nehéz a korai települések helyének megállapítása.

    Az új értékelést Lipták Pál kezdte el az ötvenes években, majd eredményeit monográfiában is közzétette, ahol az ugor-magyaroktól a XIII. századi magyarságig követte népünk arculatának alakulását.

    Megállapította, hogy a honfoglalók vezető rétegére rövid fejű rasszkomponensek (turanid, uráli, pamíri stb.) voltak a legjellemzőbbek, más szóval ez a réteg török arculatú volt, és embertani képe határozottan eltért a magyar középréteg és a köznép képétől.

    A középréteg és a köznép sem volt azonos, de embertanilag közel állt egymáshoz.

Gazdálkodás, életmód


    A néprajztudománnyal együttműködve az utóbbi időkben egyre többet tudunk meg a honfoglalók gazdálkodásáról, életmódjáról. Jóllehet éppen a történeti néprajz az, amely speciális nehézségekbe ütközik, hiszen az ország népessége az elmúlt sok évszázad alatt alaposan megváltozott.

    A peremek felől állandóan érkeztek apró bevándorló csoportok, idegen népelemek, s folyamatosan beolvadtak a magyarságba (besenyők, kunok-jászok, különböző szláv napelemek a közép- és az újkorban, szászok és egyéb német csoportok stb.).

    A valóság mégis az, hogy a IX. században határozottan nyugat felé mozgó, haladó, vándorló magyarság végeredményben nomád volt, városias településeket nem hozott létre Kelet-Európa pusztáin, még olyanokat sem, mint ottani későbbi utódai, a kunok.

    Szőke Béla 895-től a 970-980-as évekig terjedő, tehát közel háromnegyed évszázadnyi időszakot tartja a honfoglalás korának. Nem egészen helyes a magyar honfoglalók és a jövevény bolgár-török nép sorsának összehasonlítása.

    A bolgárok létszáma a Dunánál a VII. század legvégén abszolút és relatív értelemben is kevesebb volt az ősmagyarokénál. A helyben talált szláv őslakosság, amely ott élt már a VI. század elejétől kezdve, létszámában messze felülmúlta a bolgárokét, így történt, hogy az utóbbiak nyelvcseréje a IX. század első feléig már végbement.

    A magyar nép nem a szétesés felé közeledett, hanem a helyben talált lakosságot magába olvasztva új kultúrát tudott létrehozni: Géza fejedelem és Szent István államának magyar kultúráját.

    A X. század utolsó harmadában Géza fejedelem békepolitikája a nyugodt belső fejlődést szolgálta. Ugyanebben a században a magyarság etnikai képlete még kisebb létszámú besenyő és bolgár etnikai elemekkel színesedett.

A magyarság társadalmi rétegződése


    A nemzetségfők elnevezése lehetett a bő (török gyökerű szó); és ugyanakkor a másik pólus, a szegénység nevét is jól ismerjük: ez volt az in.

    A nemzetségfők körül kialakult a kíséret. Természetesen a magyar „törzsek” vezetői, a „törzsfők” (az „urak”) is rendelkeztek egykor hasonló kísérettel. A köznép jelentős része már a X. században is a szolgálónépek körébe tartozott, azok közé, akik egy-egy udvarnak (törzsfői, fejedelmi, királyi stb.) és kíséretének anyagi, kézműipari kiszolgálását, ellátását végezték. Jelenlétükre azokból a régi falunevekből következtethetünk, ahol laktak az országban.

    Ők látták el a középréteget is. Az „etnikai” jelző esetünkben azt jelenti, hogy a honfoglalók a helyben talált lakosságból kikerülő mesterembereket, földművelőket juttatták először és elsősorban a szolgáló népek soraiba.

    A IX. és részben a X. századi magyarság társadalmi rétegződését a következőképpen képzelhetjük el:

Fejedelem
Fősámán (a X. század elejéig kettős
fejedelemség) Főbíró
kíséret
törzsfők (urak) és kíséretük
nemzetségfők (=bők) és kíséretük
nemzetségi előkelők
középréteg (kalandozókkal együtt)
köznép (a szolgálónépekkel együtt)
szolgák (ín)
házi rabok


Gazdálkodás, megtelepedés


    A magyarság félnomád népként érkezett új hazájába, tehát nem voltak ismeretlenek előtte sem a szántás-vetés módozatai, sem pedig az állandó téli szállások lakóépületei. Az új népi-földrajzi környezetben először a saját gazdálkodásához legjobban megfelelő részeket vette birtokába.

    Megtelepült, és ezzel együtt a földművelés jelentősége is megnövekedett. Módosult a tartott állatok összetétele, a baromfitartás mindennapossá vált a kelet felől érkezők gazdaságaiban is. Sertést őseink már a honfoglalás előtt is tarthattak, de azt még senki sem tudta bizonyítani, hogy behozták magukkal az új hazába.

    A magyarság másfajta lovakkal, másfajta lovakon ülve érkezett ide, mint amilyenek például a leletekből már jól ismert és fentebb már ismertetett késői avar lovak voltak. Őseink lovai a takinak nevezett fajtát képviselték (Anghi Csaba, 1959).

    Jól megmagyarázható az a jelenség, hogy a honfoglalók a Duna-Tisza közti és a nyírségi, szabadabb, homokos talajú, sztyepp jellegű részeket szívesen szállták meg, mert ott a közeli kisebb vizek, apró tavak is segítették az állattartást. Az ártereket is jól lehetett hasznosítani legeltetésre, s egyes részeken földművelést is lehetett folytatni.

    Változatos volt a helyben talált lakosság marhaállományának összetétele is. A honfoglaló magyarság félnomád életformája lehetővé tette a földmüvelés ismeretét és gyakorlását is. E tekintetben egyenesen az ekés földművelésre gondolhatunk, az ősmagyarok az un. túróekét használták, de a keleti szlávoktól az ágyekét (fordító ekét) is átvették. A termés betakarítását sarlóval végezték.

    Talán a szőlőművelés sem volt ismeretlen számukra. Helyi népeké lehetett eredetileg egy búzafajta, az alakor (a Triticum monococcum), melyet a honfoglalás korban tovább termesztettek.

    Valószínűleg őseink hoztak be, de az is lehet, hogy már korábban meghonosították az itteni bolgár-török népek egy másik búzafajtát, a Triticum dicoccumot (oroszul: polba), amely a kora középkori bolgár-török népek egyik legfontosabb gabonaneműje volt.

    A gazdálkodás idegen és szokatlan volt a kelet felől érkezett magyarság számára, falvakban való állandó megtelepülésük két évszázadon belül mégis mindenütt lezajlott. Dél-Oroszországban az ősmagyarok a nagyobb folyók völgyében teleltek, és ott halászattal foglalkoztak. Előszeretettel foglalkoztak a magyarok halászattal az új hazában is.

    A vadászat a nomád-félnomád népek kedvelt és állandó foglalatossága. A rokon életformában élő népektől vett párhuzamok azt jelzik, hogy őseinknél a solymászat is széles körben gyakorolt vadászati eljárás volt már a honfoglalás előtti időktől kezdve.

Temetkezés, hitvilág


    Az ősmagyarok, lényegében néhány más lovasnéphez hasonlóan, az un. részleges lovas-temetkezést gyakorolták, vagyis főleg a férfiak, de némely nő sírjába is odahelyezték a halotti toron már elfogyasztott ló bőrét, benne a négy láb csontjaival és a koponyával. A ló gazdája - a samanisztikus képzeteknek megfelelően - a másvilágon lován folytatja útját.

    A halottégetés szokása az iráni világba nyúlhat vissza, melyet őseink egy része bizonyos esetekben kétségtelenül gyakorolt.

    Bizonyos történeti-néprajzi adatok viszont arra utalnak, hogy a halotthamvasztás igen ősi, altaj-vidéki türk szokás. A pogány hit maradványai a kereszténység felvétele után még hosszú ideig tovább éltek, különösen a népszokások, a temetkezési szokások körében. A magyar néprajztudomány azt már kétségtelenül bizonyítani tudja, hogy a pogány magyarság egész világfelfogásának gerincét a sámánizmus alkotta.

    Hittek a világfa létezésében, melynek gyökerei alatt az alsó világ helyezkedik el. Hitték azt is, hogy az embernek több lelke van. Az emberi lélekhit mellett őseink hittek az állat-lélek létezésében is; a részleges lovas-temetkezésekkel azok túlvilágra jutását igyekeztek biztosítani.

    A magyarság keresztényeket talált itt, helyben, a Kárpát-medencében. A X. század derekán a vezetők, majd rövidesen a köznép körében is megindult a keresztény térítés, ami egyébként a hazai, nem teljesen keresztény szláv népességet is érintette.

    A honfoglalás előtti kereszténység nyomait máig őrzi nyelvünkben egy sor kifejezés (angyal, kereszt, malaszt, vecsernye stb.), amelyeket nem a magyarokat térítő idegen papoktól nyertünk, hanem tulajdonképpen a helyben talált lakosságtól vettünk át.

Kultúra, harcmodor


    A IX-X. századi magyarság jellegzetes ezüstkultúrával rendelkezett. Legalábbis a harcosok, az előkelők igyekeztek „ezüstbe öltözni”. Ezüst karperecek, fülbevalók, övveretek, ezüstberakásos kengyelek, ezüst süvegdíszek, ezüstveretes szablyák stb. ékesítették őket, és csak a legelőkelőbbeknek volt sok aranyuk.

    A jelentős piacokon (Kijev, Preszlav); ló- és ezüstkereskedelem virágzott, fellendült az ezüstipar. Az ezüst, részben aranyozott ezüst ékszereken és véreteken kívül a harcosok, a vezetők, a nők és a férfiak selyemdamaszt ruhákba öltöztek, és jóllehet ezekből a föld nem őrzött meg semmit, a keleti írásos források megemlítik a magyarok pompázatos öltözködését.

    A középrétegbelieknél és az előkelőknél nagyon elterjedtek a vésett díszű, nagy ezüstkorongok, melyek párosával a két női hajfonatot ékesítették. Vékony ezüstlemezzel díszítették a rövid, a lovon járást nem akadályozó kabátok kézelőjét; A szabad, tehetős rétegből férfiak és nők egyformán viseltek veretes öveket. Az öv viseletét a szabad ember kiváltságának, a felövezés első aktusát a férfivá avatás egyik jelképének tartották.

    Igen jellegzetes magyar viseleti tárgy volt a IX-X. században a tűzkészséget (csiholóvas, kovakő, tapló) rejtő bőrtarsolyok fém fedőlemeze, melyeket igen szépen díszítettek, főleg növényi ornamentikával.

    Vannak olyan bőrtarsolyok, amelyeknek nem az egész fedelét borította fémlemez, hanem csak középen a szíjbújtatót vette körül egy rombikus veret, hogy védje a kiszakadástól.

    A magyar seregek győzelmeinek egyik záloga a honfoglalás kor és kalandozó hadjáratok elején a sajátos (nomád) harcmodor volt. Az ősmagyarok kiválóan alkalmazták könnyűlovasságukat, amely íjakkal, szablyákkal és kopjákkal volt felfegyverezve.

    Színlelt meneküléssel megzavarták az ellenség hadrendjét, majd bekerítve megsemmisítették azt. Ez a hadsereg óriási mennyiségű lóállományt igényelt, melynek biztosításához komoly szervezésre és gazdasági bázisra volt szükség.

    Úgy látszik, ezt sikerült maradéktalanul megteremteni. E nélkül és a korabeli legjobb fegyverek nélkül a háborúk, pontosabban a hadjáratok, mint sajátos „termelési mód”, nem funkcionálhattak volna kellőképpen.

    A lovas-nomád harcmodor, a kalandozások sajátos és jól kidolgozott lószerszámot kívántak meg. A korabeli magyar zablák között vannak egyszerűbb szerkezetűek, és vannak a legmakacsabb lovakat is jól kormányzó, oldalpálcás típusok. Mindkettő igen ősi hagyományokat tükröz. A vaskengyeleket az előkelők esetében rézzel, ezüsttel díszítették.

    Mindez, a vasalt tegezekkel, nyílhegyekkel (egy-egy harcos közel száz nyílhegyet vihetett magával a hadjáratba a tartalékkal együtt), az acélos szablyákkal, óriási mennyiségű vasanyag igényes feldolgozását követelte meg.

    A magyar szablya, mint új fegyver, de a leletekből világosan látszik, hogy őseink kezén ez az ázsiai fegyver a legmagasabb fejlődési szintet érte el. Ideális volt a súlya, görbülete és a markolata. Használatával az ellenséges lovast és lovát szinte egyidejűleg, egy suhintással meg lehetett sebesíteni.

    A X. században a szablyához szokott kezekhez igazították a nyugati típusú kétélű kardok egy részét is. Az ősmagyar harcosok közül sokan díszes fanyeregben lovagoltak. Ezeket általában faragott csont- vagy szarulemezekkel, ritkábban ezüstlemezekkel ékesítették.

A székelyek eredetéről


    A „székely” népnév írásos alakját őrző legrégebbi ránk maradt adat a bakonybéli apátság adományleveléből ismert 1086-bol. Anonymus így ír róluk könyve L. fejezetében: „…a Kórogy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal élőbe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba.” Ebből az tűnik ki, hogy ez esetben a magyarok által itt talált népről van szó.

    Mint frissen csatlakozottaknak, nomád törvény szerint elöl kellett járniuk a harcban. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a székelyek a maguk valóságában, múltjukat tekintve a magyar etnikum szerves részét képezik, nyelvük is teljességgel magyar. Arról, hogy a csatákban elöl harcoltak, a XII. század derekáról is van két okleveles adatunk.

    A székelyek tulajdonképpen telepített határőrök. Ma már nem kétséges, hogy a székelység a magyarság része, csak az erdélyi betelepítés ideje és honnanja vált ki vitákat. Az is kétségtelen, hogy Erdélyt a magyarság, még ha csekély számban is, de birtokba vette. A Nagy-Küküllő mellett, a Maros középső folyása mentén, az Aranyos és a Szamosok völgyében minden bizonnyal voltak korai magyar települések.

    Székelyeket egyébként nemcsak Erdélybe, hanem Biharba és Szabolcsba, valamint a Vág völgyébe és a nyugati végekre is telepítettek hasonló, azaz védelmi céllal. Etnikai eredetükre nézve a legvalószínűbbnek mindeddig az látszik, hogy az Avar Kaganátusból fennmaradt és aztán teljesen elmagyarosodott népet kell látnunk bennük.

    Néprajzi kutatások alapján feltételezik azt is, hogy a dunántúli Göcsej-vidék is számításba jöhet mint az erdélyi székelyek előző lakóterülete. Makkai László akadémikus szerint a székelyek ősei a Kazár Kaganátusból kiszakadt kabarok (helyesen: kavarok) voltak. Anonymus szerint a későbbi Bihar megye honfoglalás kori lakói kazárok voltak.

    Kétségtelenül vannak olyan helynevek, amelyek a székelyek régebbi, bihari illetőségét igazolják. Viszont azt még bizonyítani kellene, hogy Bihar honfoglalás kori, nem magyar urának, Mén Marótnak a népe kazár volt.

    Egyes magyar kutatók csupán a többnejűség és egyéb közvetett utalások révén gondoltak korábban arra, hogy Ménmarót népe kazár eredetű lenne. Nevének második része inkább a morva (marót) szlávokra utal.

Julianus kísérletei


    Egy jelentés, amely Julianus domonkosrendi szerzetesnek és három társának térítőútjáról készült, akik IV. Béla király óhajára indultak el keletre 1236-ban.

    Céljuk az volt, hogy a krónikák és a néphagyomány alapján valahol a Volga vidékén feltételezett Magna Hungáriát, Nagy-Magyarországot megtalálják, s az ott maradt magyarokat megtérítsék és áthozzák az új hazába. Útközben - valahol a Volgánál - Julianus társa meghalt, ő egyedül folytatta útját északi irányban, s eljutott a volgai bolgárok földjére.

    Első útjáról hazatérve azonnal Rómába sietett, hogy jelentést tegyen a közelgő tatár veszedelemről. Minden vita ellenére úgy látszik, hogy a magyar honfoglalás egyszerre, egy alkalommal ment végbe, és az alapeseményt tekintve 895-ben.

    Őseink jól ismerték az elfoglalandó földet és népét, tisztában voltak a korabeli politikai helyzettel akkor, amikor a besenyő támadás megadta a lökést a már felderített föld elfoglalásához.

A kutatások folynak


    Ellentmondóak az adatok a hét vezér nevéről, Árpád és leszármazottai viszonyáról. Valószínűtlen, hogy valaha is többet tudhatunk majd erről.

    A lényeges azonban nem ez, hanem az, hogy őseink társadalmában már élesen különvált egy vékony vezetőréteg, ugyanakkor kultúrájuk egységessége komoly mértékű népi konszolidációt takar. Ez biztosította az erőt, az egységes fellépést, a fennmaradást.

    Ahogy jobban megismerjük egykori szomszédaink, a keleti szlávok, az alánok, a bolgárok és a kazárok korabeli kultúráját és történelmét, úgy válik majd egyre világosabbá népünk honfoglalás kori és azelőtti történelme.

    Mivel igen behatóan folyik a Kijevi Oroszország, Alánia, a Kazár Kaganátus kora középkorának kutatása, minden remény megvan arra, hogy őseink emlékei is napvilágra kerülnek a Kárpátoktól keletre. Ugyanakkor van némi jogos remény arra nézve is, hogy az írásos források száma is lassan növekedni fog, és a már ismert adatok értelmezése is reálisabbá válik. Hiszen nem olyan régen került elő a Bulcsú és társa spanyolországi kalandozásáról szóló tudósítás;

    A Don partján, a Majaekoje várban pedig bár más jellegű, de nagy rovásírásos felirat bukkant elő.

    Sok lelet lappanghat még a szovjet múzeumokban is. Lassan-lassan kibontakozik a homályból őseink alakja, és ebben sokat segít az a leletanyag és az-az írásos forrássor, amely a Kárpát-medencén belüli, már itt elhunyt néptömegre vonatkozik.

Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



Misoga [ 2012-09-02 05:50 ]

Várom a kommenteket, észrevételeket, az egészséges vitát mindenek felett!











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!