Kalandozások - Hódítások - A belgrádi csata

Kalandozás Szerbián és Horvátországon át és a Száva-Dráva közének meghódítása

Nagy és nemes feladatukra a pusztaszeri tanácskozásuk által még jobban felkészülve és a törzsek között a benső kapcsolatot még jobban helyreállítva, a vezérek egyúttal a honfoglalás munkájának további folytatását határozták el. Ehhez képest Árpád serege az Erdélyen át jött hadak – valószínűleg csak a Bulcs- és Botond-törzsek – által megerősítve (a Gyula-törzs egyelőre a Maros középső folyása mentén maradt), tovább folytatta útját és pedig az ujonnan csatlakozott részekkel a Tisza mentén, a többiekkel a Duna mentén fekvő Budrugi (Bodrogi) részek felé, ahol az Uoyos (Vajas) patak mentén tábort ütöttek. Itt határozták el, hogy a Bolgár-Fejérvárra (Belgrád) visszavonult Szalán újabb megtámadására jelentékeny sereget küldenek, mely hadak élére Lél, Bulcs és Botond vezérek állottak. Ez a sereg a Száva beömlésénél minden ellenállás nélkül kelt át a Dunán s csak akkor érkezett oda Szalán rokona, Simeon, a bolgárok fejedelme a görögök által segítve, nagy sereggel, hogy a magyarokkal felvegye a küzdelmet. Az összeütközés a belgrádi síkon történt. Miután itt „mindkét sereg rendbe álla s Lélu a maga címeres zászlaját felemelvén, s Bulsu a hadikürtöket megfuvatván,* viadalra kiállának és mind a két ellenfél serege csapatonkint összeütközék”. A kemény harc alatt „a görögök és bolgárokból igen sokan elesének, némelyek közülök fogságba jutának”. A bolgár vezér látván, hogy „emberei a harcban hanyatlanak, futásnak eredve, hogy életét megmentse, Fejérvárba” huzódott be. Erre Lél, Bulcs és Botond diadalittas seregükkel a Duna mellett kissé alább tábort ütöttek és a görög és bolgár foglyokat vasraverve Árpádnak Magyarországba küldék vissza. Másnap Simeon bolgár fejedelem követeket küldött különféle ajándékokkal a magyar vezérekhez, „könyörögvén, hogy békéljenek meg, s azonfelül megizené, hogy anyai nagybátyja, Szalán vezér pártját nem fogja, hanem Árpádnak, Magyarország vezérének meghódolva hiven szolgál és évenként adót fizet”. Ezek az ajánlatot elfogadván és Simeon fiát zálogul véve, Szerbiába csaptak át s annak elfogott vezérét jósokáig vasraverve tartották. Innen a tenger felé irányt véve, Spalatót is meghódították, majd a Peturgoz (Petrova Gora) erdején átkelve, a Kulpa folyó mellett ütöttek tábort. Ezután a Száván átkelve Zábrág (Zágráb), majd Posaga (Pozsega) várát és Vlkouvárt (Vukovárt) vették be. Végre másfél évi portyázás után, tehát valószínűleg 898-ban szerencsésen haza érkeztek. Vitézi tetteik híre hamar elterjedt, minek hatása alatt a szomszéd nemzetek csak úgy tódultak Árpád elé, hogy őt hódolatukról biztosítsák. Ennek révén sok idegen magyarrá is lőn.*

Árpád a sereg zömével a Csepel-szigetre vonul

Kevéssel Lél, Bulcs és Botond hazatérése után Árpád hadának és népének zömével Bodrog vára alól felkerekedvén, a Duna mentén fölfelé haladt és a Csepel-sziget mellett ütött tábort. Miután a sziget nagyon megtetszett Árpádnak és környezetének, elhatározták, „hogy az fejedelmi sziget legyen”. Hamarosan mestereket is hozatott Árpád, akik derék fejedelmi lakokat építettek a szigeten, ahová „a hosszú útban megfáradt valamennyi lovát is legeltetni beparancsolá”. Árpád és nemesei népestől-cselédestől április havától október végéig maradtak a szigeten csendben, nyugalomban és békében, amidőn nejeiket otthagyva, mint alább látni fogjuk, újabb vállalatokra elindulának.*

Megjegyzés:

A legutóbb említett hadműveletekkel a honfoglalás egy újabb szaka záródott le s ehelyütt rá kell mutatnunk arra a valóban mesteri tervszerűségre, amellyel Árpád a honfoglalás nagy művét elejétől végig vezette s végre is hajtotta. Első feladatául azt tekintette, hogy lábát az új földön biztosan megvesse. Ezt, ahol kellett, erélyes, határozott fellépéssel, másutt ismét szép szerivel, csellel igyekezett elérni. E bevezető hadműveletek alatt nagyban véve csak a megszállásra kerülő terület gyér lakosságával kellett leszámolnia, ez pedig a magyarok zárkózott, tömör és erélyes fellépésével szemben ellenállásra képtelen volt. A megszállás további kiterjesztésénél már egész néptörzsekkel és azok fejedelmeivel találta magát szemben az új hódító. Ezek közül az elsők a Szalán fenhatósága alatt álló szláv törzsek voltak. Szalánnal szemben Árpád kezdetben a békés megegyezés és megoldás módját választotta és ez sikerre is vezetett. A következő, akivel Árpádnak leszámolnia kellett, a Tiszamenti kazárok fejedelme, Marót volt. Ezzel is a békés megoldást keresi, de miután ez a jó szóra hajolni nem akart, oly hatalmas hadakat küldött a nyakára, hogy elment a kedve a komoly ellenállás kifejtésétől. Ezzel egy csapásra, bár eredetileg nem is volt a programba felvéve, az Erdélyt megszállva tartó népek és azok fejdelmének sorsa is megpecsételtetett, még pedig határozott, kemény és ügyesen vezetett harc árán. Eddig tehát csak a megszállásra kijelölt új hon területén lakó népekkel és azok fejedelmeivel kellett a magyaroknak szablyájukat összemérni. Miután e népek egyike-másika a leendő Magyarország területén kívül álló nagyhatalmak védőszárnya alatt állott, világos volt, hogy hamarosan ez utóbbiak is beleszólnak majd a magyar honalapítás kérdésébe. Ezek a nagyhatalmak a következők voltak: északnyugaton a morva birodalom, nyugaton a német császárság, délen – a horvát és szerb kisebb államalakulatokat figyelmen kívül hagyva – Bolgárország és a görög császárság. Az északi határ mentén lakó oroszoktól és lengyelektől a megelőző megállapodások következtében egyelőre nem kellett tartania. A leendő Magyarország területén lakó népek és fejedelmeik elleni fellépésnél meg volt az a nagy előny, hogy azok izoláltan álltak egymás mellett, talán egymásközt gyakran háborúskodtak is s így nem is gondoltak arra, hogy az új közös ellenség, a magyar nemzet ellen egymást támogassák. Ezért ment aránylag oly könnyen azok leigázása. Hasonló volt a viszony a nagy szomszédok közül a morvák és a németek között. A németekről a 892-iki segélynyujtásból kifolyólag feltehette Árpád, hogy azok nem hogy vétót emelnek a morvák ellen megindítandó hadműveletek miatt, hanem ellenkezőleg, titokban bizonyára örülni fognak, ha riválisukat Árpádnak jól megleckéztetni sikerül. Ezért és mivel programjába a legtermészetesebben beleillett és mivel jobboldalának biztonsága és ha úgy szabad magamat kifejezni, a kellő területi egyensúlyozás szempontjából is szükségesnek és célszerűnek látszott, legközelebbi teendő gyanánt Árpád területének a Morva folyóig való kiterjesztését, vagyis a morva birodalom megcsonkítását vette tervbe. Hogy e téren a sikert ő maga sem tartotta biztosnak, annak legjobb bizonyítéka, hogy egyelőre csak a Garam és a Nyitra megszállását, és azt is csak úgy, ha lehet, amint az az alvezéreinek adott utasításában kifejezésre jut, vette tervbe s csak miután ez az első megbízás várakozáson felül jól sikerült, terjesztették ki a magyar hadak megszállási tevékenységüket, illetve portyázásaikat előbb a Vágig, majd egészen a Morva folyóig. Nagyon megkönnyítette az elhatározott hadművelet sikeres végrehajtását, hogy a legutolsó időig hatalmasnak tartott morva birodalom, megalapítójának, Szvatopluknak halála után ép most mutatta a rohamos hanyatlás biztos jeleit s így Moimir a belső bajok miatt nem fordíthatott kellő gondot a külső veszedelemre. Erős akarat, tudás és szerencse voltak tehát ezúttal is Árpád leghathatósabb segítőtársai. Az eddig elért fényes sikerek méltán felköltötték a másik nagyhatalomnak, Bolgárországnak irígységét, féltékenységét és talán bizonyos tekintetben már a félelem érzésének egy bizonyos fokát is. Hogy a kölcsönös gyűlölet is erősen lángolt mindkét nemzet, a magyarok és bolgárok szívében, az az etelközi és az azokat megelőző események után szinte magától értődik. Lehet, sőt valószínű, hogy Árpád ezzel az esküdt ellenséggel csak akkor szándékozott kenyértörésre juttatni a dolgot, amidőn a honfoglalás nagy művét már egészen a Dunáig végrehajtotta. Ámde a bolgár cár közeli rokonának, Szalánnak kétségbeesett segélykiáltásai és a viszonyoknak ama kedvező alakulata, hogy Simeon cárnak a görög császár segítségét is biztosítania és megnyernie sikerült, siettették a két halálos ellenség újabbi döntő mérkőzését, amelynek első felvonása az alpári síkon játszódott le, a magyar fegyverek fényes győzelmével. Itt a küzdelem nagy horderejének és döntő következményeinek tudatában Árpád a siker érdekében, mint már fentebb is kiemeltük, már a maga személyét és tudását is latba veti, míg a bolgár cár csak közvetve, hathatós segélynyujtás formájában veszi ki a maga részét a két nemzet között újból lángra lobbant gigászi harcból. Más közönséges halandó, Istennek hálát adva, beérte volna az alpári fényes győzelemmel. De Árpád máskép gondolkozott és ebben domborodik ki lelke és akaratereje teljes nagyságában. Nem ő kereste a bolgár cár népeivel az összeütközést, de ha már úgy fordult a kocka, jónak látta ezt a kérdést mindját végleg elintézni. Hogy ez most, a már kivívott fényes győzelem folytatásaként, még mielőtt a bolgároknak magukat összeszedni és még nagyobbszámú segítőcsapatokat összetoborozni sikerült, a legkönnyebben és legbiztosabban ment, ahhoz, azt hiszem, nem férhet kétség. Csak az a feltünő, hogy ezt az újabb, még nehezebbnek és döntőbbnek látszó bolgár-fejérvári hadműveletet nem ő maga vezeti. Annál szebb, hogy az ott vezérekként szereplő alparancsnokai minden tekintetben megfeleltek a beléjük helyezett bizodalomnak és várakozásnak. Ime a magyarok nagy Istene ezúttal is Árpád nemzetét segítette diadalra s az ellenfél porig alázva békét kér és önként adófizetőnek kínálja fel magát. Ennél többet igazán még álmában sem kívánhatott volna magának Árpád és a fegyverek szerencséje által felkapott nemzete. De ő most is másként gondolkozott és cselekedett. Hogy ezt a fényes magyar fegyverdicsőséget állandósítása és további vitézi tettek révén az összes déli népeknek jól emlékezetébe vésse, hadait sebes szárnyú sasokként tovább ereszti. Hadd tudják meg a szerbek, horvátok, dalmaták, hadd tudja meg Brasláv is, a frankok illetve a német császár hűbérese, hogy a magyar had vitézsége ellenállhatatlan, hogy azzal nem jó lesz kikezdeni és ellenkezni. Oly nagystílű és messzemenő hadügyi és külpolitikai gondolat csendül ki és tükröződik vissza a magyar fejedelem eme elhatározásából és az általa kiküldött hadak sikerekben gazdag műveleteiből, hogy azok méltán a közmeglepetés és bámulat érzéseit váltották ki és válthatják ki még mai nap is barátnál és ellenségnél egyaránt.

A Duna-Tisza-Maros közének meghódítása

Ily előzmények után már könnyebb szívvel foghatott hozzá a nagy honalapító még hátralévő munkájának elvégzéséhez. Ennek egyik kisebb és könnyebb része a Glád bolgár fejedelem uralma alatt lévő Duna-Tisza -Maros közti terület megszállásából állott, a nehezebb részt ellenben a német császár fenhatósága alatt álló Dunántúlnak elfoglalása jelezte. Glád ellen Árpád Zuard, Kadusa (Kadocsa) és Boyta alvezéreit küldte ki, akik Kenesnánál (Kanizsa) a Tiszán átkelve, a Seztureg (Aranka) folyó mellett szálltak táborba. Majd innen a begueyi (begamenti) részekre eljutva, ott két hétig maradtak, miközben e vidék lakosait a Marostól a Temes folyóig ellenállás nélkül, de túszok szedése mellett meghódoltatták. A Temes mentén Glád a kunok, bolgárok és oláhok által segítve, „nagy lovas és gyalog sereggel” útját állotta a magyarok további előnyomulásának. „Ekkor Zuárd meghagyá öccsének, Kadosának, hogy seregének felével kerüljön alább és minden áron a folyón átkelve, vívjon meg az ellenséggel”. Miután ez a kerülő mozdulat észrevétlenül sikerült, az ezt követő harcban a magyarok csakhamar győzelmet arattak, mert „úgy dőlnek vala ellenségeik előttük, mint a kévék az aratók után”. Glád futásnak eredve, Keve várába vonult vissza. A három magyar vezér a Ponoucea (Panocsa) folyóig követte Gládot s harmadnap Keve várát is megtámadták. Ezt látva Glád, követek útján békét kért s a várat különféle ajándékokkal önként átadá. Ezután Ursova (Orsova) alá vonultak a magyar hadak, ahol egy hónapig maradtak. Innen Zuárd és Kadocsa Boytát „a sereg harmadrészével és a lakosok túszokul vett fiaival” visszaküldötték és egyben felhatalmazást kértek Árpádtól, hogy Görögországba menve, egész Macedóniát* meghódítsák, a Dunától a Fekete-tengerig*

A Balkán bekalandozása

Árpád a kért engedélyt megadván, Zuárd és Kadocsa átkeltek a Dunán, bevették Borons (Branicevo) várát s midőn a scereducy vár (Sardica, Szófia) alá értek, a bolgárok és macedónok annyira megijedtek, hogy önként meghódoltak. Ezután a Wacil-kapun (Traján-szoros) áthaladva, Filep király várát (Philippopoliszt) vették be; azután Kleopátra városáig jutottak és Durasu (Durazzu) városától a rác-földig (a mai Ó-Szerbia) az egész területet meghódították.* Ez valószínűleg a 897. és 898. év folyamán történt.

Pannónia megszállása

Betörés a muramelléki karantánok földjére. Közben Árpádék bátran hozzáláthattak feladatuk utolsó részének, a Dunántúl megszállásának végrehajtásához. E célból a pihent hadak a szigetből kijőve, Surkusáron (Soroksár) túl a Rákos-patakig szálltak táborba, majd a Dunán a Moger (Megyer) révnél átkelvén, bevonultak Aquincumba, honnan a lakosság futva menekült. Attila hajdani székvárosában Árpád nagy ünnepségeket s víg lakomákat rendezett.* s amikor már jól kimulatták magukat s az egész had a Duna túlsó oldalán együtt volt, a nemzet tanácsa elhatározta, hogy elindulva Ecilburgból, Pannónia földjét a Droua (Dráva) folyóig meghódítják. Első nap a Duna mellett Százhalomnál ütöttek tábort s itt elhatározták, hogy a sereg egy részét Ete és Boyta parancsnoksága alatt a Duna mentén tovább délnek küldik Borona (Baranya) vár felé. A sereg másodrésze Usubu (Öcsöb) és Euse (Ősi) parancsnoksága alatt Bezprém (Veszprém) felé vett irányt s feladata volt az útjába eső területet Vasvárig megszállani. Veszprém várát az ellenség* erősen védte, miért is a magyarok csak a másik hét közepén, amidőn már „mind a két fél serege a hadimunkában nagyon ki vala fáradva”, tudtak eredményt elérni. A futásnak eredt s a mieink által a határig erősen üldözött ellenség a Lapincs folyón keresztül a németek földjére lépett át. A határról visszatérve, Vasvárt vették be a magyar hadak, ahol a lakosok fiait túszokul szedék. Vasvárról e had a Bolotun (Balaton) délnyugati csücskéhez vonult, ahol Mosaburgot (a későbbi Szalavárt) vette be, majd a nevezett tó mentén tovább haladva, Thyonhoz (Tihany) jutott s útközben a népeket meghódítván, tizennegyed napon ismét Veszprémbe vonult be. Az erről szóló hírre Árpád a seregnek még fennmaradt egyharmadával Ecilburgból elindulva, a Bodoktu (Bodajk), majd a Szent Márton-hegyéig jutott. Ezután útközben a szlávok és pannóniabeliek népeit és országait dúlva és tartományaikat elfoglalva, a Rábáig és Rábcáig nyomult előre.* Közben a muramelléki karantánok földjére is be-becsaptak a magyar hadak, azok közül sok ezer embert kardélre hányván és országukat meghódítván; a sereg egy része pedig Itáliába tört be, mely portyázásról alább bővebben szólunk majd. A határokról visszatérve, Árpád Őcsöbbel, Ősivel és többi nemeseivel a Bakony és Vértes* erdeiben tíz napig vadászgatott s aztán nejeikhez a Csepel-szigetre tértek vissza.*

Megjegyzés:

Ezzel a 899. év végén, vagy legkésőbb a 900-ik év elején, tehát nem egészen 4 évi, nem is túlerős küzdelmek árán, a honfoglalás nagyjában be volt fejezve. A többi területekhez hasonlóan a Dunántúlnak megszállása is simán és könnyen ment végbe, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy Pannónia földje a megelőző frank-morva viszálykodások folytán már meglehetősen fel volt dúlva, elpusztítva és elnéptelenedve. A hadműveletek tervszerűsége itt is első tekintetre szemünkbe ötlik. A Dunán a partváltást a sereg még együtt tartva, egy helyen hajtja végre s együtt marad Százhalomig, hogy ha kellene, fölényes túlerővel vethesse magát rá az esetleg erősebb ellenállást kifejtő ellenségre. Miután azonban csakhamar kiderült, hogy e vidék népei is, mihelyt a magyarokat meglátják, hanyatt-homlok rohannak vissza, Árpád jónak látta hadainak 3 oszlopba való osztása mellett az egész Dunántúlt egyszerre megszállatni. És vajjon ki kételkedhetnék abban, hogy ez volt a megszállásnak valóban legjobb, mert leggyorsabban célhoz vezető módja? Hogy a német császár nyugodtan tűrte, hogy a magyarok a fenhatósága alatt álló Pannóniát elfoglalják, annak oka abban rejlik, hogy ő ezúttal másutt, Olaszországban volt elfoglalva. Az egész honfoglalásnak aránylag síma, elég könnyű és nagyobb veszteségek nélkül történt lefolyására visszatekintve, Árpád is arra a meggyőződésre juthatott, minden rendű és rangú vitézeivel együtt, hogy minden emberi cselekedetnél a siker főfeltétele a szerencse, a „sors bona nihil aliud”. Ámde a jó sors is csak akkor és addig marad az ember oldala mellett, amíg helyesen, ügyesen és okosan cselekszik. Már pedig Árpád és tanácsosai az egész művelet alatt, emberi és katonai szempontból tekintve a dolgok folyását, valóban mintaszerűen irányították a honfoglalásnak egész menetét, úgyhogy végkonklúzió gyanánt bátran kimondhatjuk, hogy ezt szebben, tervszerűbben még egy Hannibál, egy Caesar, de még egy Napoleon sem csinálhatta volna meg. Az érdem nem egyedül Árpádé, mert a többi törzsfők és nemesek is állandóan részt vettek a tanácskozásban, mihelyt fontosabb dolog vagy művelet elhatározásáról esett a szó.* Ez tehát egyúttal a haditörténetek ama ritka szép példáját is tárja elénk, hogy ez a többtagú haditanács a szokásos széthúzás és egyenetlenség hibájától menten, nemcsak rendszerint, hanem elejétől végig, kivétel nélkül mindig a leghelyesebbet határozta el . . . Istenem, magyarok Istene, mért nem ihleted meg a mai súlyos viszonyok között néped és nemzeted minden egyes fiát, hogy felhagyva az örökös perpatvarkodással, egyesült erővel és közös akarattal, az útbaeső nehézségeket leküzdve, addig ne nyugodjék, amíg Árpád szerzette remek szép hazánk a Kárpátoktól az Adriáig s az erdélyi havasoktól a Lajtáig megint a miénk nem lesz!

Maros-Körös-köz meghódítása - Megegyezés Maróttal

Az Árpád hadai által megszállt területeken általában csend és nyugalom uralkodott, csak a Marót országából érkeztek, úgy látszik, hébe-korba nyugtalanító hírek. Legalább arra vall Árpádnak az az elhatározása, hogy ép a fentemlített csepeli ünnepségek és mulatozások keretéből kellett két alvezérét Usubut (Öcsöb) és Veleket (Veleg) a megfelelő haderővel kiragadni, hogy a „kazár” fejedelmet és népét* teljes nyugalomra szorítsa. A két vezér „a szigetből megindulván, a homokon átlovagolának s a Tisza vizén a beuldui (böldi) réven áthajózva, a Kouroug (Korógy) vize* mellett szállának táborba”. Ide vonult be önként a székelyek egy hada is, akik fiaikat különféle ajándékokkal saját jószántukból túszokul adva, Öcséb serege előtt az első sorban harcoltak Marót ellen.* Az egyesült had Szarvashalomnál kelt át a Kris (Kőrös) folyón és az annak egyik mellékfolyóját képező Tekeru (Tekerő) ér mellett szállt táborba. Marót ennek hírét véve, „vitézeinek sokaságát Byhor (Bihar) várában hagyván, maga feleségével és leányával szinök elől megfutamodván, az Ygfon erdejében kezde lakozni”. Öcsöb és Veleg hadával továbbmenve, a Jouzos (Jószás) folyó mentén vonult fel Bihar vára ellen, amelyet, „különféle nemzetekből összegyülekezett vitézek” védelmeztek. Tizenkét napig tartott a két fél között megindult harc, amelynek folyamán „székelyek és magyarok sok embert agyon nyilazának”. Öcsöb és Veleg kézíjaikkal 125 katonát öltek meg, míg Öcsöb vitézei közül csak 20 magyar és 15 székely esett el. Midőn tizenharmad napon a magyarok és székelyek a vár árkait betöltötték s a hágcsókat a falhoz kezdték rakni, az ellenség a várat kinyitván, mezitláb békéért könyörögve járult követei útján Öcsöb és Veleg színe elé. A megrémült Marót ugyanis azt izentette a magyar hadak vezéreinek, hogy korábbi kevély izenetét megbánva, most legyőzetve és leborulva, egész országát Árpádnak, leányát pedig Zoltán fiának ajánlja fel. Árpád a békejobbot elfogadta és utasította Öcsöb és Veleg alvezéreit, hogy „lakodalmat tartva, Marótnak fiával egykorú (tehát alig néhány hetes vagy hónapos) leányát fiának, Zultának vegyék nejül, a lakosoknak túszokká tett fiait hozzák magukkal, Marótnak pedig adják át Byhor várát,” ami tényleg meg is történt.*

Forrás - Bánlaki József: A magyar nemzet hadtörténelme