Bejelentés







MAGYAR TÖRTÉNELEM - Misoga Site

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.








Keresés a honlapon



Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Hírek
Ősmagyar hazák

Elindítottam egy történelmi sorozatot a magyarság történetéről, kizárólag már megjelent történelmi írásokból. Remélem a dokumentumok - melyek oktatási célból lettek felhelyezve az oldalra - minden látogató számára kielégítő adatbázissal fog szolgálni. (Misoga)

tovább >>



Szavazás


Linkek



A hadügy állapota a honfoglalás korában

Hogy őseink honfoglaló tevékenységét kellően méltányolni tudjuk, az alábbiakban a magyarokén kívül legalább röviden mindazoknak a népeknek hadügyét és harcmodorát is vázolnunk kell, akikkel őseink ebben az időben háborúskodtak.

A germánok hadügye

A nyugatrómai birodalom helyébe lépett germán államok-ban a hadseregeknek néphadsereg jellegük volt, amelyek minden fegyverképes polgár általános védkötelezettségének elvén alakultak meg. Egyik különlegessége a germán hadügynek a kíséret (comitatus) volt, amely abból állott, hogy királyokhoz, hercegekhez vagy egyéb kiváló hadvezérekhez a fiatalabb nemzedék egész sora csatlakozott, akik esküvel kötelezték magukat, hogy békében urukkal együtt élnek, háborúban pedig környezetében tartózkodva, őt megvédelmezik. Ebből később úr és hívei között a hűbéri viszonynak egy bizonyos neme fejlődött ki, olyanformán, hogy a kísérés kötelezettsége általános hadikötelezettséggé vált. Háború esetén a bevonulásra való felszólításnak 12 óra lefolyása alatt különbeni pénzbírság (Königsbann vagy Heerbann) terhe alatt eleget kellett tenni. A nagy frank birodalom felosztása után az annak helyén keletkezett új államokban az általános hadikötelezettség helyébe a hűbéres csapatok intézménye és a lovagrendszer lépett.* A frankoknál a sereg zöme eleinte gyalogságból állott, amelynek fegyvere a lándsa vagy íj és a sisak volt.* A nem nagyszámú lovasság fegyverzete vértből, lándsából, kardból és tőrből, kivételesen íjből, tegezből és nyilakból állott. Egyik legspeciálisabb támadófegyvere a germánoknak a vetődárdaszerű framea volt.

Védőfegyverül a gyalogosok és lovasok egyaránt kisebb-nagyobb pajzsokat s azonkívül a gazdagabbak pikkelyekkel fedett vértinget (Brünne) és teljes sisakot, a szegényebbek az egyszerűbb, erős bőrből készült lorica-nak nevezett hadikabátot, fejük védelmére pedig csak vaskeresztet vagy bőrcsuklyával ellátott fémsüveget (Hirnhaube) használtak. A karoling időszakban új fegyverül a csatakorbácsot (Schlachtgeissel) használták, amely ólommal töltött tüskés golyóból állott, melyet rövid lánc köttöt össze a nyéllel. A páncél használata gyalogosnál, lovasnál, lónál mind általánosabbá lőn. A nyereg, kengyel és vasból való csikózabla használata és a lovak patáinak erős vasalása általánossá vált; a lovasnak csak egy sarkantyúja volt, még pedig a ballábon. Bölcs Leó szerint (Taktika, 79.p.) „a frankok bátrak, csatában merészek, sőt vakmerőek s a kéziviadalban keményen csatáznak, mind lovon ülve, mind gyalogszerben”. „Ha a lovasharcban megszorulnak, lovaikról adott jelre egyszerre leszállnak és gyalogszámba sorakoznak.” (U. o. 80. p.) Csatarendben a frankok támadáshoz törzsenként egy-egy ó-germán ék-alakot formálva sorakoztak egymás mellé s ebben az alakzatban szilaj módon mentek neki az ellenségnek. Védelemhez ellenben széles, tömött sorokban állottak fel, pajzsaikat maguk elé és maguk fölé tartván. Az arabokkal keletkezett harcok folyamán a frankok serege a gyalogság fokozatos háttérbeszorulása mellett mindinkább nehéz lovassággá változott át, amely azonban felszerelés, fegyverzet és harcmód tekintetében kivált a tömegharcászat elvének hódolván – nagyban különbözött az igazi lovasnépek, az avarok, arabok és a magyarok lovasságától és harcmódjától. A IX. század vége felé már a frankoknál is majdnem kizárólag lovashadakat találunk; a gyalogosok harca csak igen ritkán fordult elő.* Harchoz a sereg több harcvonalban, amelyeknek száma 2 és 8 között váltakozott, állott fel. A gyalogság általában alárendelt szerepet játszott; rendesen ő vezette be a harcot, íjával és nyilával, de nemsokára ezután a gyalogság visszahúzódott és csak a roham végén vegyült ismét harcba. A lovasság rohamát a lovak teljes futásával és készentartott lándsával hajtotta végre. A kézitusánál ellenben már a kardot és a szekercét használta. Az erődítés művészete Nagy Károly idejében nagyon fellendült. Az ő korában és utódai alatt keletkeztek az úgynevezett „Mark”-ok, határszéleken megerődített területek és a „Pfalz”-ok, a királyoknak és fejedelmeknek erősen védett kastélyai és palotái, továbbá főleg a tengerparton emelt őrtornyok, az erődített kolostorok és hűbéri lakok, mely utóbbiak erődített nemesi székhelyek gyanánt szerepeltek. A magyarok betörései folytán újból divatba jött a hosszú időn át teljesen elhanyagolt városerődítés is, még pedig római mintára. E célból a városok körül árkot ástak és falat emeltek, azok belsejében pedig menedékhely (reduit) gyanánt egy-egy erős erődöt építettek. A várvívás határozottan hanyatlóban volt; ostromgépeket alig alkalmaztak, miután azokat, Vegetius és Vitruvius munkáinak kellő megértése és szakszerűen kiképzett, ügyes munkások híján megszerkeszteni nem voltak képesek. A várőrség a roham ellen forró folyadékok és nehéz testek ledobása által védekezett. Ez ellen az ostromlók pajzsokkal, ernyőkkel és köpenyekkel védekeztek. Sok erőd földalatti, a hadakozás terétől messze távolságra, a szabadba nyíló folyosóval volt ellátva, amelyen által a végsőkig szorongatott őrség legnagyobb része a hely elestekor megmenekülhetett.*

A byzanciak hadügye

A byzanci seregnek eredetileg római jellege volt. A kiegészítés ujoncozás által történt, de ez a hadiszolgálat alól való számos felmentés folytán elégtelennek bizonyulván, a sereg zömét idegen törzsű zsoldos seregek, nagyobbrészt barbárok alkották. A sereg zömének fegyvere az íj volt; emellett még a kardot, a csatabárdot, a hosszú, úgynevezett macedón döfőlándsát és a különböző alakú és hosszúságú vetőkopját használták. Védőfegyverekül páncélok, fémsisakok vagy nemezsapkák, továbbá szívalakú pajzsok szolgáltak. A zsoldos csapatok rendszerint honi fegyverzetüket és felszerelésüket tartották meg. A byzanciak igen gyakran alkalmaztak lövő- és vetőgépeket, amelyekből részben tüzes nyilakat is hajítottak. Ezek voltak a későbbi ballisták és katapulták előhírnökei. A csapatok hadihidakat, amelyeknél állati bőrökből készült tömlők vagy fahajók szolgáltak aljazatul, továbbá sátrakat és táborszereket is vittek magukkal. A sereg magva lovasságból állott. A kisebbszámú gyalogságnak általában nem nagy volt az értéke; harcalakzatul az utóbbi az igen mély phalanxot használta. Harcban a főszerep a lovasságnak jutott; a gyalogság csak erődítésekben, sáncokban játszott szerepet, mert a nyilt mezőn egyedül alig lehetett hasznát venni. Csatarendben az arcvonal phalanxalakú tömegből, lovas turmákból alakult, melyekhez hátul gyalog csoportok, a defensorok kapcsolódtak a csatarend támaszai gyanánt. Az arcvonal előtt rajalakzatban a lövészek – cursorok – harcoltak.* A támadószárnyra mély támadóoszlopok – a túlszárnyalók – kerültek, míg az ellenkező szárnyat csak oldalvédek biztosították. A csatarend mögött a szekérvár vonult fel. Az első vonalban mindenütt lovasság állott, míg a gyalogság zöme, mint alkalmatlan és lenézett rész és mint kelletlen függelék, nagyobbára a hátsó harcvonalban nyerte beosztását, sőt gyakran harcközben még szóhoz sem jutott, mivel rendszerint a szekérvár mögött húzta meg magát. Itt kell megemlítenünk a hadiszereknek még egy különleges fajtáját, a görög haditüzet, melyet a keleten, kivált az araboknál már régebben ismertek, Európában pedig ép ebben az időszakban tett, mint a lőpor és a tűzifegyverek előhírnöke, nagyobb jelentőségre szert. Az erődítészet terén a byzanciak a rómaiaknak nyomdokain haladtak s általában véve 20 méter magasságig terjedő falakat építettek, melyek ormózattal s helyenként 30 méter magas tornyokkal voltak ellátva. Az egész erődítményt vagy annak csak részeit egy második fal vette körül. Az ekként a két fal között keletkezett, mintegy 36-60 lépésnyi széles szorító vagy gátköz (a későbbi német Zwinger), mely legelőször a byzanciaknál fordul elő, később az erődítészetnek igen fontos elemévé vált.*

A szlávok hadügye

A szlávok hadseregei igazi néphadseregek voltak. Az egész nép vagy csak egyes törzsek (zupa) családostul, vagyonostul indultak a harcba, főként akkor, ha új lakóhelyek szerzéséről volt szó. Ha háború volt kilátásban, az összes harcosokat épúgy, mint a magyaroknál, kivont kard körülhordozása által szólították fel fegyverkezésre, mire azok az előre megállapított gyülekezőhelyekre siettek. A sereg vezetését maga a fejedelem vagy az általa kijelölt törzsfő, a vojvoda, vette át. A férfiak, Bölcs Leo szerint, a balsorssal dacolók, kitartók, hőséget, hideget, esős időt és élelemhiányt könnyen tűrők voltak, mert különben is csak kölessel táplálkoztak. (Taktika, 99. és 105. p.) A sereg nagyobbára gyalogságból és kevés lovasságból állott. Fegyverzetük a kard, lándsa, csákány, íj és a nyilak, mely utóbbiak hegye rendszerint meg volt mérgezve. Védőfegyverül a sisakot és a pajzsot használták. Csatarendben az egyes törzsek és ezeken belül a nemzetségek és családok egymás mellett állottak, kisebb-nagyobb mélységű csoportokban. Összeütközésnél azon igyekeztek, hogy minél előbb kézitusára kerüljön a dolog. A nyilt mezőn való harcot a szlávok nem nagyon kedvelték, hanem ahelyett az ellenséget, ha csak lehetett, erdőkbe és lesállásokba csalták s aztán meglepőleg rajtaütöttek.

Az avarok hadügye

Lovasított íjász avar harcos (Forrás: M. Lezsák Gabriella: Avarok a Herke-tónál c. művének borítójáról)

Az avarok a honfoglalás idején ugyan már csak szétszórtan fordultak elő az új haza területén, de azért mégis néhány szóval meg kell emlékeznünk róluk is. Hadaik nagyobbára lovasított íjászokból álltak, fegyverzetük a lándzsa vagy íj volt, páncéljuk pedig nemezből vagy vasból készült. Hun rokonaikhoz hasonlóan, ők is szerették a szinlelt futást s ellenfelüket legszívesebben lesállásból támadták meg meglepően. Kivívott siker után az ellenséget erélyes üldözés által lehetőleg megsemmisíteni igyekeztek. Taktikájuk, mint alább látni fogjuk, feltünően hasonlított a régi magyarok taktikájához, úgyhogy Bölcs Leo császár a kettő között alig tesz különbséget.

Az avargyűrű alakzatban épített diósgyóri vár alaprajza

Erődítészetükben különösen az úgynevezett avargyűrűk érdemelnek figyelmet. Ezek alighanem központiasan körbe épített gátak, kővel és agyaggal bélelt faépítmények lehettek, 50-60 km távolságra egymástól; számuk állítólag 9 volt. A legbelső gyűrű a khagánnak a Tisza mentén (alighanem Tokaj körül, ahol annakidején Attila is székelt) fekvő kétszázéves zsákmánnyal telitett táborát vette körül, míg a 9-ik, legszélsőbben fekvő gyűrű állítólag Melk-ig terjedt. Nagy Károly ezeket a gyűrűket egymásután meghódítván, az avar birodalmát végkép tönkretette.

A magyarok hadügye

A magyarok honfoglaláskori hadügyére vonatkozólag elég bő és megbízható adatok állanak rendelkezésünkre. A 886-tól 911-ig, vagyis éppen a honfoglalás korában uralkodott VI. vagy Bölcs Leo görög császár ugyanis Taktikájában egész részletesen foglalkozik a turkok (értsd alatta a magyarok) hadügyével s így ennek és egyéb feljegyzéseknek nyomán meglehetősen tiszta képet nyerhetünk őseink katonai berendezéseiről és szokásairól.* Mint a népvándorlás áradata által keletről nyugatra sodort egyéb népeknél, a magyaroknál is a család, a nemzetség és a törzs köteléke volt az a hatalmas kapocs, amely ezt a népet békében és háborúban patriarkális módon egy eléggé harmonikus egésszé összefűzte. A folytonos vándorlás és állandó harcok közepette csak ez az összetartás védhette meg őket a veszedelmektől. A 7 törzs s ezeken belül a 108 nemzetség* volt a honfoglalás korabeli magyaroknak mind politikai mind hadiszervezeti alapja. Ha háború volt kilátásban s a véres kardot a szállásokon végig hordozták, a családok fegyverfogható tagjai a nemzetségfő köré gyülekeztek,* aki aztán nemzetségét a törzsfő által kijelölt helyre vezette, ahol a törzs a törzsfő utasításai szerint és vezetése alatt mint önálló magasabbrendű rendelkezési egység hamarosan megalakult. A hadba induló családok, nemzetségek és törzsek parancsnokait a legérdemesebbek sorából maga az illető alakulás választotta. Létszám és erő tekintetében ezek a hadba kivonult családok, nemzetségek és törzsek nem lehettek egyenlők. Hogy a család-, nemzetség- és törzsfőkön kívül voltak-e még az egyes alakulatoknak egyéb közbeeső elüljárói is, arról nincs tudomásunk. Némely írók, a török-tatár analógiára támaszkodva, úgy vélik, hogy a magyaroknál a sereg szintén a tizedes rendszer szerint tagozódott; legalább ezt látszik bizonyítani a tíznagy, száznagy elnevezés. Egy tisztség megjelölésére az eornog (őrnagy) kifejezést használták; de hogy ez alapjában véve mire vonatkozott, az most már biztosan meg nem állapítható, de valószínű, hogy az eornog a biztosító csapatoknak volt a feje. A fentemlített tizes tagozás olyan formán össze is egyeztethető a vérségen alapuló tagozással, hogy a család annyi tíz, a nemzetség annyi száz, a törzs pedig annyi ezer főből álló alakulást állított ki, ahány annak létszámából kitelt.

A hadkiegészítés módja

A mondottakból egészen világosan kitűnik, hogy a honfoglaló magyar sereg a szó legteljesebb értelmében néphad volt, amely sem a hűbér-, sem a zsoldos rendszer,* hanem az általános védkötelezettség elvei szerint egészítődött ki. Később, az új hazában való megtelepedés és a birtokviszonyok rendezése után a kiegészítésnek másik két rendszerét is igénybe vették, de a főelv egyszersmindenkorra az maradt, hogy minden fegyverfogható magyar a haza védelmében, illetve a fejedelem által elhatározott hadivállalatokban személyesen résztvenni köteles. Az emberanyagban, lovakban és egyéb hadiszükségletekben beálló hiányok pótlását minden törzs s ezeken belül a nemzetségek önállóan végezték s így a nemzetségek területét tekinthetjük egyúttal hadkiegészítő kerületeknek is, amelyeken belül a már ott talált vagy nemsokára a honfoglalás után emelt várak szolgáltak a védelem gócpontjai gyanánt. Ezek a várak a szorosan hozzájuk tartozó területekkel együtt közjavak gyanánt szerepeltek s azok felett a nemzetségek fejei nem örökbirtoki, hanem csak kormányzói jogot nyertek.* E várak őrizetére a magyar, valamint a még vándorlás közben vagy nemsokára a honfoglalás után hozzácsatlakozott kabar, kun és besenyő lakosság fegyverfogható részének kétharmada rendeltetett, míg a fennmaradó egyharmad fölött az illető nemzetség szabadon rendelkezhetett.* Hadi szolgálataik fejében a nemzetségek a területükön lévő várak vidékének nagyobb részét bérbirtok gyanánt élvezték. E szerint a hadikötelezettség már a honfoglalás idején kétféle volt. Az egyik, az általános és mindenkire egyformán kiterjedő hadikötelezettség a várak s azok révén az azokhoz tartozó területek, a későbbi vármegyék védelmére kötelezte a nemzetségeket, illetve azok fegyverfogható népének legalább kétharmadrészét, a másik az országon kívüli hadakozásnak alighanem esetről-esetre önként vállalt kötelezettségéből állott, mely célra nemzetségenként azok fegyverfogható részének körülbelül egyharmada állott rendelkezésre. Ezért a külföldi háborúskodásért jutalmul a szerzett zsákmánynak megfelelő része is kijárt az illető nemzetségnek. Nagyon valószínű, hogy a honfoglaláskor az országban talált benszülöttek egy része, vagyis azok legelőkelőbbjei, feltéve, hogy a hozzájuk tartozó s tőlük függő lakosokkal együtt önként meghódoltak, szintén felvétetett a fentiek szerint megalakult nemzeti őrseregbe, míg a többieket részint a várak körül teljesítendő alacsonyabb munkálatok végzésére használták fel, részint pedig rabszolgák gyanánt engedték át őket a terjedelmes örökbirtokot nyert nemzetségek fejeinek és egyéb előkelőknek.*

Kiképzés

Békés időben a hadkötelesek a család körében a nemzetség földterületén tartózkodtak s idejük javarésze bizonyára hadigyakorlatokkal telt el. A család kötelékében végzett gyakorlatok főcélja a testi ügyességek fokozása és a lovaglásban, nyilazásban és a fegyverek használatában való tökéletesítés lehetett. A fősúlyt már gyermekkoruk óta a nyilazásra fektették, mert abban valóban mesteri tökélyt értek el. E tekintetben messze felülmúlták az akkori összes nemzeteket. Lóhátról előre, oldalt vagy hátra, még a legsebesebb iramban is ritkán tévesztették el a célbavett ellenséget. Az említett gyakorlatokon bizonyára a még védképes kort el nem ért fiatalság is résztvett. A harcban és a vezetésben való további kiképzés céljából a nemzetség és törzsfők rövidebb-hosszabb időre bizonyára maguk elé idézték az alájuk tartozó családok, illetve nemzetségek harcköteles egyéneit, mely alkalmakkor a rendszeres gyakorlatokon kívül, nagyobbszabású vadászatokat is tartottak, amelyek szintén nagyban hozzájárultak az edzés és a testiügyességek fejlesztéséhez. A hadkötelezettség tartama. Hadkötelessé minden ifjú nem egy bizonyos meghatározott életkor elérésekor, hanem akkor vált, amidőn testi fejlettsége folytán a hadifáradalmak elviselésére alkalmassá vált, és tartott mindaddig, amíg testi törődöttsége az illetőnek hadbavonulását lehetetlenné nem tette.

A haderő alkatrészei

A honfoglaló magyarok hadserege tisztán lovasságból, még pedig annak úgynevezett könnyű fajtájából állott, mely csak akkor szállott le lováról, ha azt a feladat különlegessége okvetlenül megkívánta; így pl. sáncoknak, árkoknak, falaknak, kerítéseknek stb. tisztán védelmi és biztonsági célokból történt megszállásánál; főkép éjjel, ködben stb. Továbbá várak vívásánál, amidőn az ostrom már annyira előrehaladt, hogy a falak megmászására lehetett gondolni. Eszerint az összes feladatok, amelyeket később a különböző fegyvernemek, a gyalogság, lovasság, tüzérség, műszaki csapatok stb. végeztek, ebben az időben mind az egyetlen fegyvernemre, a lovasságra hárultak. Tudjuk, hogy a tüzérséget abban az időben a hadigépek pótolták és arról biztos tudomásunk van, hogy a byzanciak, vagyis a görögök használtak is ilyféle messzebb és a kézi fegyvereknél sokkalta erősebb hatású hadiszerszámokat. Viszont a honfoglalás leírásából tudjuk, hogy annak folyamán a magyaroknak gyakran akadt várakkal is dolguk s így nincs kizárva, hogy a várak és azok védőrsége ellen ők is használtak az íjaknál hatékonyabb hadiszerszámokat. Némi alapot nyer ez a feltevés Guardus ama feljegyzése folytán, hogy Augsburg 955-iki ostromához a magyarok különféle szerszámokat (diversa instrumenta) vittek magukkal. Igaz, hogy ez jó fél századdal a honfoglalás után történt, de azért nem lehetetlen, hogy a görög-bolgár hadjáratukban szerzett tapasztalataik és észrevételeik nyomán, amelyben alighanem volt alkalmuk a görög hadigépek jó hatását megfigyelni, ők is hamarosan hozzáláttak ilynemű gépek megszerkesztéséhez, bár azok eleinte bizonyára nagyon primitívek lehettek.* Ennek dacára jogosan állíthatjuk, hogy a honfoglalás korában a magyar mozgóhadaknak csak egy fegyverneműk, a lovasság volt, amelynek az összes hadászati és harcászati feladatokat egymagában kellett megoldania. Viszont nagyon valószínű, hogy otthon, a családok, nemzetségek, törzsek szállásainak biztosításánál, a visszamaradt kevésbé hadképes egyének felügyelete és vezetése mellett, a meghódított lakók és a cselédség, sőt bizonyára a rabszolgák is segdékeztek, még pedig ki-ki, ahogy alkalma nyilt, gyalog avagy lóháton. A meghódított lakók, az önként ajánlkozó idegenek és a szolgák közül a teljesen megbízhatók idővel szintén az első vonalbeli csapatok sorába rontottak be, de ekkor már szintén lovascsapat formájában. Ez az idegen elem később elég jelentékeny számú lehetett, mert a folytonos háborúskodás igen nagy veszteségekkel és fogyatékokkal járt, amelyeket tisztán csak a magyar elemnek igénybevétele mellett az évek hosszú során át pótolni alig lehetett volna. A hadsereg állománya időről-időre nagy változásoknak volt alávetve. A források a 8 törzs összlétszámát harcosokban 200.000-216.000-re teszik.* Ebből az egyes vállalatokra természetesen csak a szükséges számú csapatok rendeltettek ki, amint az a honfoglalás leírásából is kitűnik. Ilyenkor Árpád a biztos siker érdekében esetről-esetre inkább több, mint kevesebb erőt indított útnak.

Fegyverzet

A honfoglaló magyarok fegyvereiket bronzból, nagyobbára pedig vasból készítették. Legősibb és legfontosabb fegyverük a nyíl volt, melyet ruganyos szaru-íjaik segítségével bámulatos ügyességgel kezeltek, úgy hogy a legsebesebb vágtában, színlelt hátrálásuk alkalmával nyergükben felemelkedve és visszafordulva, a legnagyobb biztonsággal vették célba az ellenfélt és oly gyorsan voltak képesek egymásután lőni, hogy az ellenséget a szó szoros értelmében nyílzáporral árasztották el. Hogy ez a nyilazás mily félelmetes lehetett, mutatja többek között az is, hogy Modena polgárai védőszentjükhöz, szent Geminiához intézett könyörgésükbe azt is belefoglalták, hogy: „Oltalmazz meg minket a magyarok nyilaitól!”* Az íj és a nyíl készítése nagy gondosságot igényelt, mert ha kivált a nyílvessző nem volt tejesen kifogástalan, akkor a lövés még a legjobb íjjas kezében is félre ment a céltól. Salamon Ferenc* szerint a nyíl és ív (íj) kellékei a következők voltak: „Tökéletes egyenes, de felül vékonyabb vessző, leginkább fenyőfából, kovácsolt vashegy, melyet pontosan kellett odailleszteni ennek vékonyabb végére vagy szalaggal vagy cérnával. Alján a nyílnak ragadozó madarak tollhegye, melyek egymás mellé sűrűn vagy fonállal, vagy valami enyvvel voltak odaillesztve, úgy hogy közös körvonaluk tojásdad legyen. A zsineg alkalmasint húr volt. Magának a nyíl kávájának, vagyis az ívnek teste vagy erős, ruganyos fából készült s belül mintegy bélelve volt ökör vagy vadkecske szaruval, vagy egészen szarulemezekből volt összeillesztve s kívül még húrok voltak ráenyvezve, hogy a ruganyosság biztosítva legyen”. A 30-40 nyílvessző tartására a tegez, az íj hordozására pedig a puzdra szolgált. Mind a kettő a bőrövhöz volt csatolva. Másik fegyvere a régi magyarságnak a gerely vagy kopja volt; sőt harcban a legtöbben mindkét fegyvert viselték: hátuk mögött a kopját, kezükben az íjat s alkalom szerint, hol az egyiket, hol a másikat használták.* A kard, kivált a honfoglalás idején, még kevésbé, vagy talán még egyáltalán nem volt használatos. A legelső magyar kardok alakja: gyengén görbülő egyélű penge, melyet később szablyának neveztek. További fegyverük a kazároktól átvett buzogány* és a csákány, továbbá a fokos s ennek alfajai a fejsze, bárd és szekerce. Mindezek a fegyverek részint bronzból, vaséllel vagy heggyel, részint egészen vasból vagy bronzból készültek. A védőfegyverek közül a sisak, a nemezből vagy bőrből készült vért és a könnyű, kerekformájú pajzs,* továbbá a vállakat és a térdeket is védő gallér említendő. Utóbbi arra is szolgált, hogy a tegezt és puzdrát az eső ellen védje. Lovaikat elől szintén bőr- vagy vaslemezzel védték. A lószerszámok közül a nyereg kengyellel és a zabla használata érdemel figyelmet. Végül említésre méltó még a vadász- és a csatakürt; hogy ennek mily nagy volt a jelentősége, a Lehel kürtjéről szóló monda is bizonyítja.

Menetek, táborozás, biztosítószolgálat

Az edzett és kitartó ember- és lóanyag a honfoglaláskori magyar hadakat igen nagy, gyakran szinte hihetetlen menetteljesítményekre képesítette. A seregeket általában véve igen nagy mozgékonyság jellemzete. Ezért a csapatok, a többi akkori népek szokásaitól eltérőleg, nem megerődített, hanem szabad táborokban helyezkedtek el, amelyeket bármikor gyorsan elhagyhatták. Ezeket a táborokat köröskörül jó messzire kitolt őrök által biztosították.* Ez már azért is kiválóan figyelemreméltó, mert ellenségeik erre vagy nagyon kevés, vagy éppen semmi gondot sem fordítottak.*

Harcmód

A magyarok harcmódja újszerűsége és eredetisége által meglepőleg hatott. A felállítás nem nagy, tömör és zárkózott tömegekben, hanem számtalan kis önálló csoportban történt, melyek látszólag csak igen laza összefüggésben állottak egymással, holott a valóságban ezeket az alcsoportokat a nemzetség és törzsfők ugyan teljesen önállóan, de egységes terv szerint tudatosan és a magasabb vezetés intencióinak értelmében a harccéllal teljes összhangzásban vezették. Ezzel a harcmodorral szemben az ellenfelek zárt, tömör, merev csatasorai tehetetlenekké váltak. A csatarend két vagy három harcvonalból állott. Ezek közül az első a főtámadást hajtotta végre, a második az elsőnek harcát támogatta rendszerint utóbbinak színlelt visszavonulása közben, a harmadik pedig, mely egyszersmind végső tartalékul is szolgált, igen gyakran teljesen önállóan, meglepően és rajtaütésszerűen vágott közbe, úgy hogy mikor az ellenfél már-már győztesnek vélte magát, akkor törtek előre az elrejtett hátsó vagy oldalvást kikülönített csoportok és merész, mindent letipró közbevágás által a győzelem pálmáját végérvényesen a magyar zászlók számára biztosították.* Tartalék kikülönítését a magyarok sohasem mulasztották el, mely győzelem esetén kíméletlen és kérlelhetetlen üldözésével az ellenség teljes felbomlását igyekezett előidézni.* Ezek szerint a különbség a magyar és a többi idegen népek harcalakzata között ennélfogva igen lényeges volt, mert míg az utóbbiaknál még a lovasság is igen mély, öt-tíz soros egyetlen merev tömegből álló, manőverirozásra képtelen alakzatban hajtotta végre támadását, addig a magyarok midegyik harcvonala mindig csak kétsoros fejlődött vonalba alakulva, amely az összes fegyverek egyidejű alkalmazását tette lehetővé, önállóan és külön is megvívhatta a különleges feladatából kifolyólag reá háramló harcot, ami óriási előnyt jelentett. Ha a döntés az ő hátrányukra ütött ki, visszavonulás közben nyilazásukkal igyekeztek az ellenséget maguktól távoltartani. „Ha az első csatában megverték őket, nem hagynak fel a harccal mint más nép, hanem amíg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak ellenfelükre csapást mérni”. (Bölcs Leo, Taktika, 48. és 73. p.) Poggyászukat, amelyhez a zsákmányolt holmik szállítására szolgáló számos társzekér is tartozott, a csatarend mögött, attól jobbra vagy balra, de sohasem a közép mögött, 1-2 mérföldnyi távolságra (1000-2000 lépés) kisebb őrség fedezete alatt helyezték el, a fölösszámú lovak pedig béklyókba kötött lábakkal a poggyász mögé kerültek. Igaz, hogy ilymódon, oldalvást szokásos felállítás által a poggyász jobban ki volt téve az ellenség által való megtámadtatásnak, mint hogyha az közvetlenül a utolsó harcvonal mögé állíttatott volna, de viszont annak megfelelően oldalt való kikülönítése a csapatok hadmozgadozási képességét lényegesen emelte, mert nem volt közelben semmiféle akadály, amely az egyes harcvonalakat harcközben az előre és hátrafelé való szabad mozgásban befolyásolta, avagy akadályozta volna. Nagy mélységet szerettek fitogtatni, hogy annál számosabbaknak lássák őket. Az egyes csoportok mélysége ennélfogva nem volt egyforma.* Ez azért történt, nehogy az ellenség kompakt s így nagy lökőerő fölött rendelkező tömegeiben az az érzés kerekedjék fölül, hogy ők nagy masszájukkal a csak kétsoros s így gyengének látszó magyar harcvonalakat könnyűszerrel keresztültörni és hátrálásra bírni képesek lesznek. Harcaikat a magyarok mindig támadólag vívták. A támadás az első harcvonal előnyomulásával kezdődött, mely az ellenséget nyílzáporral elárasztván, annak zavarbaejtett csapataira rontott. Ha az ezt követő lovasroham nem kecsegtetett eredménnyel, az első harcvonal emberei ügyesen és gyorsan visszafordultak, az ellenséget hátrálás közben is nyilaikkal elárasztván, amint azt fentebb is említettük. Ekkor lépett közbe a második, esetleg a harmadik harcvonal is.* A harcban a magyarok bátrak, vitézek és kitartók, vállalataikban ügyesek és az ellenség cselfogásaival szemben, kinek gyengéit ügyesen aknázták ki a maguk javára, óvatosak, elővigyázók voltak. Bár különben zabolátlanok, háborúban szigorúan fegyelmezettek, csatában pedig majdnem mindig győzők maradtak.* Ez általános jellemzés után foglalkozzunk csak kissé behatóbban a harcok jellegével, azoknak évszázadokon át szerzett tapasztalatokon alapuló alapfogalmaival és sajátságaival, aminek segítségével a ránk maradt adatok gondos mérlegelése mellett elég hűen és megbízhatóan rajzolhatjuk meg a honfoglaláskori harcok képét is. Amióta a világ fennáll, a komoly harc célja mindig egy és ugyanaz volt: az ellenfél megsemmisítése. Épígy nem változtak emberemlékezet óta a katonai harcok mibenlétét alkotó elemek sem, mert az ó- és újkori harcok egyaránt a megközelítésből, a döntő összecsapásból és a döntés után következő üldözésből vagy visszavonulásból állottak. Nézzük ezeket az elemeket egyenként. A megközelítés a tulajdonképpeni harcot megelőző ama tevékenység, amellyel haderőnket az ellenséghez oly közel hozzuk, hogy az azt tönkretevő fegyvereinket működésbe hozhassuk. E fegyverek ható- és hordtávolságához képest az egyes időszakokban a megközelítés mértéke nagyon különböző volt. Amíg a harc csak kézifegyverekkel – kard, lándsa, dárda, buzogány – vívatott, a két ellenséges sereg egymás közvetlen közelségében vonult fel a harchoz. Később már a puska, még később a tüzérség mindenkori lőtávolságán kívül kellett a harchoz való felvonulást, a csatarendbeállást megejteni. A honfoglalás idején a megközelítés mértéke az íjlövésnyi távolság mérékének felelt meg, ami néhány száz lépésre tehető. Ideérve a sereg még az éj folyamán* megalkotván csatarendjét, harckész állapotba helyezkedett, hogy utána nyomban a harcot megvívja. A harcot manapság az összes fegyvernemek vállvetve hajtják végre. Ezek közül a gyalogságot, lovasságot és tüzérséget főfegyvernemeknek, a műszaki, repülő és egyéb a harcban közvetlenül közreműködő csapatokat pedig segédfegyvernemeknek nevezik. A harc első fázisában, még jó messze az ellenségtől, a tüzérségé és repülőké a főtevékenység. Közelebb érve, már a géppuska és a gyalogsági fegyver is közbeszól és mindannyiuk célja és igyekezete odairányul, hogy az ellenséget, annak soraiban okozott érzékeny veszteségek által, a döntőtámadás sikeres végrehajtására éretté tegyék. Erre következik a gyalogság és lovasság rohama, hogy közvetlen közbelépésével a végső döntést előidézze. A honfoglalás idején a harcnak ez a második fázisa, a megközelítést követő tulajdonképpeni harc, sokkal egyszerűbben és sokkal rövidebb idő alatt zajlott le. A mai sokféle fegyvernem helyett a honfoglaláskori magyaroknak csak egyetlenegy fegyvernemük volt: a lovasság. Ennek kellett a modern harcban közreműködő fegyvernemek összes feladatait egymagában elvégeznie. Amit jelenleg a tüzérség, a repülők és a gyalogság gépfegyvere és puskája végez, azt a honfoglaló magyarság egyetlen fegyverneme, a lovasság végezte el nyilainak mesteri felhasználása által. Ha ez a nyílharc még nem döntötte el az ütközetet, csatát, akkor ugyancsak erre az egyetlen fegyvernemre hárult a feladat, hogy rohamra kelve, végkép tönkretegye és összekaszabolja az ellenséget. A tulajdonképpeni harc ezek szerint két fázisból, a nyílharcból és a lovas rohamból állott. Az elsőt, hogy biztos találatú és minél hatásosabb legyen, lehetőleg rövid – legfeljebb 150-200 lépés – távolságról kellett megkezdeni, míg a másodikat, a lovasrohamot, hogy a rohamozó lovascsapat a kellő lökőerőt (németül Schwung-ot) megkapja, legalább 500-600 lépés távolságról kellett megindítani. Eszerint az idősorrendben előbb bekövetkező harctevékenység, a nyilazás, az ellenségnek jóval kisebb távolságra való megközelítését kívánta meg, mint az ezt követő második harctevékenység, a rohamnak végrehajtása. És éppen ez a dilemma, ez az ellentétes követelmény az, amit honfoglaló őseink mesteri módon oldottak meg azáltal, hogy a kürtszóval jelzett csatakezdetkor a felvonult sereg villámgyorsan egy iramban minél közelebb – talán 100-150-200 lépésre – igyekezett az ellenséghez jutni, itt adott jelre hirtelenül megállt, nyilazott, majd, talán szintén adott jelre, megfordult s utána a lovaknak hátrafelé való vágtatása közben folytatta rettenetes hatású nyilazását, hogy aztán 500-600 lépés távolságra érve az ellenségtől, adott jelre megforduljon a sebes vágtában végrehajtandó roham keresztülvitele céljából.* A sebes vágtában végrehajtott roham nagy előnyt jelentett a magyarok javára; vele szemben az ellenség nehéz lovassága csak ügetve s így lényegesen kisebb lökőerővel hajtotta végre támadásait. A lovasoknak lovaik hátrafelé való vágtatása közben az ellenségre zúdított nyílzápora volt a magyar harcmódnak az a különlegessége, amit ellenségük lovassága nehézkességénél fogva utánozni nem tudott. Ez a parthusok és hunok szokásán alapuló speciális magyar harcmód, melynél a hátrafelé való futás és nyilazás közben az eleresztett szárral vágtató lovak teljesen magukra voltak hagyatva, illetve csakis a lovasok lábszárainak hatása alatt állottak, oly nagy gyakorlottságot és a lovasok és lovak oly precíz idomítását igényelte és tételezte fel, hogy azzal az egykorú ellenséges nehéz lovasság semmikép sem vehette fel a versenyt. Nekünk tehát az ily tökélyre emelt kiképzés és époly tökéletes hadászati és harcászati ténykedés, főkép pedig a bámulatos könnyedséggel és óraműszerű precizitással mesteri módon végrehajtott különféle evoluciók és manővrirozások szebbnél-szebb képei előtt feltétlenül kalapot kell emelnünk. Ezt az impressziót nyerjük, ha a 103. oldalon a 222. számú lábjegyzet alatt közölteken kívül Bölcs Leonak következő sorait figyelemmel elolvassuk és azokból a harc lefolyását észszerűen rekonstruáljuk: „A schita népek (tehát a magyarok is) egy és ugyanazon mód szerint helyezkednek csatarendbe, és egy és ugyanazon mód szerint harcolnak, még pedig hátrafelé, ami különös sajátságuk”. Mialatt az első harcvonal nyílharcát és rohamát ilymódon mesterileg végrehajtotta, a második, illetve harmadik harcvonal lehetőleg lesállásból oldalvást dobta magát rá az ellenségre, azzal szemben hasonló eljárást tanusítván, mint az első harcvonal. Meglehet, hogy néha a második, illetve harmadik harcvonal a nyilazás mellőzésével már csak a rohamot hajtotta végre, főkép akkor, ha az ellenség már az első harcvonalak behatása folytán annyira meg volt törve, hogy már egy utolsó erőfeszítés, újabb friss erők zárkózott rohama is elegendőnek látszott a végső kedvező döntés kierőszakolására. Ember-ember ellen végrehajtandó kézitusába, ahogyan az modern lovasrohamoknál szokásos, a honfoglaló magyarok nem szívesen elegyedtek.* Ezért mondhattuk joggal fegyverzetük felsorolásánál, hogy a kardot talán még egyáltalában nem is használták. És amily mesterek, ellenállhatatlanok és utolérhetetlenek voltak a honfoglaló magyarok az ütközetek és csaták vívásánál, époly ügyesek és szerencsések voltak a stratégiai elvek alkalmazásánál is. A honfoglalás leírása nyomán ismételten volt alkalmunk rámutatni, hogy Árpád mily gondos tervszerűséggel haladt etapról-etapra előre, közben hadműveleti alapját mindig jobban kiterjesztvén és biztosítván. Az általa alkalmazott hadászati felderítés különösen ügyes parancsnokok által vezetett, jó messze előreküldött felderítő osztagok felhasználásával, valóban mintaszerűnek mondható. E tekintetben eleink ellenségeiket messze felülmulták, akik csak kémek útján szerezték be szükségesnek látszó híreiket. De hogy a hírszerzésnek ez a módja gyorsaság és megbízhatóság tekintetében messze mögötte maradt a magyar hírszerzési mód mögött, ezt alig kell hosszasabban bizonyítgatnunk. Nagy hasznukra vált eleinknek az általuk mindig és minden körülmények között szem előtt tartott titoktartás. Azzal, hogy eleink úgy hadászatilag, mint harcászatilag kivétel nélkül mindig támadólag léptek fel, oly fölényre tettek szert ellenségeikkel szemben, hogy azok lassanként teljesen kishitűekké váltak. Igaz, hogy ezt a fölényt azzal is biztosította Árpád, hogy az egyes hadműveletekhez mindig elegendő, sőt következetesen inkább több mint kevesebb erőt rendelt ki. Összes hadműveleteiknek támadó szellemben való végrehajtása már eleve biztosította számukra a kezdeményezés nagy előnyét, ami a gyakorlatban abban nyilvánult meg, hogy összes ellenfeleiknek úgyszólván ők diktáltak, amazok pedig többnyire alázatosan meghunyászkodva, szót fogadtak. Hadseregük csak tisztán lovasságból állván, ez már magában biztosította a hadműveletek gyors lefolyását. E tekintetben kivált portyázó csapatjaik mutattak fel bámulatraméltó teljesítményeket. A seregszükségletekről való gondoskodást nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyar sereg csak lovasságból állott, amelynek nem esett nehezére akár naponta is nagyobb helyváltoztatásokat tenni, ha arról volt szó, hogy embereinek és lovainak a kellő élelmicikkeket megszerezze, ami természetesen kivétel nélkül harácsolás útján történt. Fű, széna meg annyi volt, hogy e tekintetben nehézségek aligha merülhettek fel. Ily körülmények között a szükségletek utánszállítása csak vajmi csekély mennyiségre szorítkozhatott, mely körülmény lényegesen megkönnyítette akármily messzemenő hadműveletek gyors elhatározását. Lényeges és fontos volt továbbá, hogy nyilaikat bizonyára idegen földön is maguk a csapatok készítették s így ezek e tekintetben is teljesen függetlenek voltak. Fejenként 30-40 nyilat számítva, 20.000 főnyi seregnél az 600.000-800.000 nyilat jelent s legalább ugyanannyit kellett tartalék-készlet gyanánt állandóan készenlétben tartani a vezeték-lovakra felmálházva.* Mindaz, amit eddig előadtunk, felette rózsás színben tünteti fel a honfoglaló magyarok összes hadügyi és hadakozási körülményeit és viszonyait. De azért nem szabad azt hinnünk, hogy az egész honfoglalás teljesen surlódásmentesen zajlott le és hogy őseink eljárása, magatartása hibákat egyáltalában nem mutatott volna fel. Erre vonatkozólag szintén bő adatokat találunk Bölcs Leo Taktikájában, akinek nézetét annál is inkább szavahihetőnek fogadhatjuk el, mert hiszen ő mint a honfoglaló magyarok kortársa és a 895-i bolgár háborúban azok szövetségese, sokat mint szemtanú is megfigyelhetett s így az ő révén ránk maradt adatok a legnagyobb fokban hitelt érdemelnek. A Hadi Taktika 45. pontjában azt mondja Bölcs Leo a magyarokról, hogy „nem szeretettel, hanem rettegéssel tartják őket féken” és hogy „bünöseiket a főnökök szigorú és súlyos büntetéseknek vetik alá”. Hogy a honfoglaló magyar sereg parancsnokai kérlelhetetlen szigorúsággal tartották fenn a

Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!